Minden embernek van egy példaképe. Valaki, aki inspirálja, akire hasonlítani szeretne. Számomra Audrey Hepburn az. Nekem ő az eleganciát és a nőiességet jelenti. Minden, ami én nem vagyok, de szeretnék. Mindig azt hittem, hogy a szép alakja, vagy a nagy szemei azok, amik miatt gyönyörűnek látom őt, de nem. Arra kellett rájönnöm, hogy azért olyan érdekes számomra, mert a szemei nagyon beszédesek. Látszik, hogy van benne élet. Ezt nagyon sokszor én nem éreztem magamban. Főleg a fiúkkal szemben. Azt mondják erős egyéniség vagyok, célokkal, amiket előbb vagy utóbb el is érek, de nőként az önbizalmam nagyjából pontosan olyan mélyen van, mint a Marianna-árok. Emelje fel az a nő a kezét, aki hasonlóan érez...Csak őszintén. Hogy mikor éreztem magam csak önmagamtól Audreynak? Nem is tudom már megmondani. De arra jöttem rá, hogyha belenézek a tükörbe, igenis azért nem a nulláról kéne indulni magammal szemben, főleg nem most...
Ugyanis történt valami. Valami, ami felülírja a kis beletörődésemet abba, hogy alkalmatlan vagyok normális emberi kapcsolatokra. Vagy talán azt is mondhatnám, hogy jött valaki. Valaki, aki érdekes, és nem közömbös számomra. Persze, rég tudjuk mindannyian, hogy nekem fontos. De tegnap Mókival elbeszélgettem erről...
Azt mondta ő már rég látta a jeleket. Persze, én is láttam. Csak ez olyan valószerűtlen. Az ember elképzel egy életet valakivel, aki hatást gyakorol rá. Aztán az a valaki ilyen-olyan okokból kizárja magát a jövőképből, mert mondjuk mással alapít inkább családot. Aztán amikor túl vagyunk a felocsudáson, akkor elengedjük az egészet. Ott volt, őt akartam, vele képzeltem, és esélytelenné válik. Esélytelenek nyugalmával hátradőlve jegelem a "majd egyszer" kérdést.
Majd hirtelen harminchoz közelítek, és nem nevezném kapuzárási pániknak, de azért mégse vénlányként képzeltem hátralévő napjaim. Szóval felébredtem az "úgyismindegy"-ből, és lássatok csodát! Nem is akármire ébredtem. Van valaki, aki csak úgy csendesen beúszott a az "egyedülhalokmeg" napfényes égen, és elkezdtem érezni iránta valamit. Rengeteget gondolok rá, és megvallom nem nagyon értem, hogy ez hogyan történhetett. Én mindig vigyáztam arra, hogy amit el akarok rejteni mások elöl, az rejtve is maradjon, ahogy és ameddig én így gondolom. Neki pedig csak úgy kijöttek a szavak. Olyan gondolatok, amik eddig csak az én fejemben keltek életre. Ez ijesztő.
Ami pedig még jobban megrémít az az, hogy amit érzek, az már túl van a félelem fázison. Jobban érzem, mint amennyire félek. Vannak dolgok, amik előtérbe kerültek számomra emiatt, és nem tudom, hogy ez normális-e. Meg mi az a fura érzés, amikor beszélek vele vagy ha meglátom?Jó tudom, de Ti ne mondjátok ki légyszi.
Az égieket sem értem. Eddig teljesen kiábrándító dolgokkal bombáztak fiúk terén, de tényleg. Teljesen meggyőztek, hogy ez nem nekem való, és remeteként előrébb jutok, mint egy rosszal. Ezt továbbra is tartom. De akkor ez hogy lehet? Mellesleg, ha kívánhatnék, kívánnám, hogy ez most jó legyen. Persze ilyenkor van az, hogy azt érzem, hogy hopp, aztán meg jön a kopp.
Ha arra gondolok, hogy Audrey mennyire szép és természetes, azt szeretném, ha én is ilyen lehetnék egy kicsit. Tudom, elfogult barátaim, én is szép vagyok...éjjel, hátulról, 200 méterről. A gúnyos önostorozást félre téve, egészen vicces, hogy ez a valaki úgy tűnik tényleg szépnek tart. Rossz a szeme, de igazán, szemüveget is kell hordjon.
Azért azt meg kell kérdeznem egy kis angyaltól vagy akárki mástól, hogy jól ítélem-e meg azt, hogy azért lát szépnek, vagy úgy lát szépnek, hogy szinte ismeri a kerek egész történetet? Tehát engem megfejtett?
Ha most Audrey lehetnék, azt tanácsolnám magamnak, hogy csak legyek önmagam, annál igazibbat úgysem tudok adni senkinek. Hogy ez jó tanács-e, nem tudom. Hétvégén kiderül, megírom mi lett a történet vége...
www.youtube.com/watch?v=DHgvzDvi7o4