Mostanában makacs és önfejű lettem sokak nemtetszésére. Én csak szabad akarok lenni, és azt tenni, amit elhiszek magamról. Már nem próbálom elmagyarázni senkinek mit miért teszek, vagy hogy vagyok ennyire "vagány". Szerintem nem vagyok egyébként. Egyszerűen csak élni akarok, élni úgy, ahogy én megálmodtam. Tudom, sokan aggódnak miattam, és ezért nagyon hálás is vagyok. Egy lélektani váltás történt. Nagyon nehezen bírtam a láncokat az életem minden területén. Így a fiúkkal is. Miután fogadtam az Istennel, és mégsem küldött hőst a szülinapomig, így rájöttem, hogy nekem nem való, hogy megmentsenek. Így én is álltam a fogadás rám eső részét, és elengedtem akiket el kellett. De mi van akkor, amikor a fiúk visszatérnek a városba? És üres kis létezésem első napjainak hajnalán fenekestül felfordítják az új világképemet?....
Nekem Tomi egy utolsó reménysugaram volt. Tudtam mindig hogy nem múlt el az a vonzalom, ami köztünk volt, és arra gondoltam, ha már találkozgatunk egy ideje, akkor meg is próbálhatnánk újra. Mókikám mondta mindig, hogy ugye tudom, hogy mennyi mindenből le kell adnom ahhoz, hogy egy kapcsolatban tudjak létezni Tomival. Mert mi egyébként teljesen másképp látjuk a világot. Neki elég nehéz bárkivel, mert szereti a kiszámítható, rendezett életet. És akkor most nézzetek rám :) Velem nagyjából csak a baj van, mindent szenvedélyből, érzelemből teszek és nem megfontolt logikai alapokon nyugvó racionális döntésekből. Amennyire engem bosszantott ez a rideg nyugalom, őt annyira dühítette az én impulzív vibrálásom. Nem véletlen hív engem Trollnak.
Aznap, amikor én a szívemben ezt az ajtót becsuktam, hirtelen egy elcsúszott este folytán kinyílt egy másik. Tarthattam volna a szám, és akkor most mindenki nyugodt és boldog volna, de ez persze nem az én stílusom. Egyszerűen nem tudtam elhallgatni. És akkor már újra benne voltam egy szövevényes, bonyolult történetben, aminek látszólag nem volt értelme. Hányszor lepörgettem ezt én a fejemben. Aztán meggyőztem magam, és mivel az idő is szorított a szülinapomig, kifelé nem mutattam, de lemondtam erről a lehetőségről. Már készültem lelkileg, hogy közöljem ezt a döntésem, ha már őt is teljesen összezavartam. Viszont már szegény annyi magas labdát kapott tőlem, amivel egy focicsapat sem bírt volna el. Azért nem küldtem el, mert nem tudtam megtenni. Túl közel került hozzám. Minden volt, amire vágytam, de sajnos nem csak a képet kellett néznem, hanem a keretet is. A keret annyira kötött, hogy nem szedhetem ki csak úgy a képet.
Az esélytelenek nyugalmával képzeltem el magam vénlányként egy idősek otthonában, ahol Móki néha meglátogat egy lábas levessel, miközben a távolba révedve írom az emlékirataimat arról, milyen szép is lehetett volna....Amikor is kicsit felpörögtek az események.
Egy hét leforgása alatt, amikor az államvizsgán is túl voltam, egyszer csak randira hívtak. De ki volt a szerencsés( vagy szerencsétlen)? Tomi? Nem,nem, ő sose hívna randira. A zárt ajtó mögötti titkos idegen? Nem,nem, ő sose hívhat randira. Hanem egy harmadik fiú, aki régóta érdeklődik irántam, és nagyon kedvesen elhívott találkozni. Alapvetően méltányolnám, hogy rám gondolt, szerintem ez fantasztikus, hogy valakinek egyáltalán eszébe jut. De nekem meg az jutott eszembe, hogy így is olyan vagyok, mint egy galaxisba csapódó aszteroida, és nem szeretnék egy újabb embert ebbe a kirakóba belekeverni. Szeretek kirakózni, csak nehéz ha a kép folyton változik.
Ha ez még nem volna elég, akkor Tomi visszatért hamvaiból. Én meg csak pislogtam, és értetlenül álltam a kedves gesztusai előtt. Nem történt semmi eget rengető, de egy kis időre felmerült bennem, hogy itt valami olyan egyedfejlődésnek vagyok a szemtanúja, amit talán 3 hónappal ezelőtt kellett volna tapasztaljak. Ahogy az évfordulónkon (ami szerinte nincs) viselkedett, ahhoz képest most olyan volt, mint mikor újra közünk lett egymáshoz. Csak persze amíg én elkerekedett szemekkel sodródtam az ő hullámain így nagy hirtelen, bevillant, hogy nekem a kapus kell. Ezt a spanyol viaszt természetesen megint a legrosszabbkor találtam fel.
Mert még azt nem tudjátok, hogy a titkom, akit reményvesztetten próbáltam elengedni magamban, új színt hozott a mesébe. Ezzel az új színnel pedig újra teljes mértékben el tudtam hinni magamról, hogy képes volnék boldoggá tenni, és hosszútávon kitartani, beleállni a legcinkesebb helyzetekbe, és támogatni mindenben. Eddig nem hittem el, hogy lehet esélyem, de most már biztosan tudom, hogy van. Egyszerűen csak el tudom hinni magamról. Tudom, ha úgy alakulna, nagyon jó lenne, egy kicsit sem félnék. Bár ő már tudja, hogy olyan vagyok, mint egy zúgó orkán, amikor bekerülök a gépezetbe, de talán azt is tudja, hogy nagyon erős is vagyok, és képes vagyok küzdeni. Nem csak rombolok, hanem építek is. Sok a labda, mert bennem rettentően nagy tűz lángol. Nem csak forrong és éget, hanem meleget is ad annak, aki igaz szívvel szereti.
A már így is lángokban álló városba pedig visszatértek a fiúk. Bizony vissza, nem is akárhogyan. Hogy mit fogok tenni? Ki tudja. Ahogy magamat ismerem, a sok szék közül a pad alatt fogok szúnyokálni. Egy biztos, talán új alkut kell kössek az Istennel, de addig is...Boys are back in town :)