Amikor már mindent életre keltettél magad körül, akkor az a sok kis szál önálló életre kel, és egyszerűen elkezd körbenőni téged. A rengeteg növény, amit magad neveltél önálló életre kell, és eltakarja az utat előtted. Az átláthatatlan sűrűségű növényzet pedig nem engedi látni és láttatni az igazán fontos dolgokat. Pedig vannak itt meglepetések. Titkok, amelyek napvilágot láttak vagy még nem. Képtelenség átlátni a dzsungel sűrűjét, és felkészülni az útra,amely egyre beljebb és beljebb hív a kusza indák közé. Valósággal beszippant a rejtélyes mélység, hiába félelmetes és veszélyes, mégis csak ez az egy út maradt arra, hogy életben maradj...
Akár ülhetnék is egy kellemes kis pocsolyában sajnálva magamat, hogy ez megint nem jött be. De már ezen a perióduson túl vagyok. Elég kemény napokat élek át. De az ember néha a tápláléklánc aljára kényszerül, főleg ha gyenge. Aztán az jutott eszembe, hogy én nem giliszta, hanem tigris vagyok. Legalábbis próbálom ezt hinni magamról.
Nézek előre, de nem látok a sok inda miatt. Két forgatókönyv is van a fejemben. Nyilván egy harmadik lesz, amelyik megvalósul, mint alternatív megoldás. Ember tervez ugyebár...
Amikor hirtelen berobban a dzsungel közepén egy Tarzan, aki azt mondja, hogy nagyon közel lesz hozzám, az úgy erősen meg tud lepni. Legalább most elvetődött egy lehetőség egy időre a költözésemmel kapcsolatban. Tehát Tarzanunk elmondta, hogy itt lesz hamarosan. Ami először nem öntött el boldogsággal. Aztán ugye túl lettünk egy Valentin napon, amikor a sors rám gondolt, így nekem is át kellett rágjam magam újra ezen a lehetőségen is. Nem etikus ez, de most muszáj önzőnek lennem, és örülnöm, hogy eltereli a figyelmem arról, ami igazán bánt engem.
Valószínűleg folyamatosan csak magamat bántom ezzel, de képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, hogy valami véletlen folytán nagyon szerelmes lettem, és Tomi inkább elmenekült, mintsem beleállt volna. Aztán olyan volt minden, mint egy földcsuszamlás, kapaszkodtam mindenbe, amit elérhettem még. Bujkába, apába, Mókiba, Tarzanba, a nagy Ő-be, meg mindenféle díszkíséretbe, ami azóta az utamba került, de hiába. Akármit teszek, akárhova megyek, nem tudok még tovább lépni. Ehhez elég sok idő kell majd. De az óra ketyeg, és mindjárt itt a május vége, hogy megjelenjen a nagy igazi.
A kérdések, na az az, amit nem bírok megemészteni. Nincs rá olyan válaszom, amely emberi ésszel felfogható. Sokszor megkérdezik hogy vagyok vagy mi újság. Ha az igazat mondanám, akkor nyilván tömeghisztéria lenne. Így csak szorítom össze a fogaim, és azt mondom...de büszkén. Nem csak Tomi miatt, hanem vannak azok a dolgok, amiket nem írhatok ide le,mert még nagyobb tömeghisztéria lenne belőle. Voltak jobb napok is. Lesznek is még.
A suliban is jöttek ma a kérdések. Csak már tartanánk ott, hogy levizsgáztunk, és akkor tudnék sok dologra választ adni. Az utóbbi hónapokban azért bennem kialakult mit szeretnék igazán, de mivel ez nem opció, így kezdhetem elölről az építkezést. Addig meg vágom el az ide nem illő szálakat.
Nagyon nehezen viselem ezt az időszakot. Pedig képes lettem volna rá. Fura, hogy az ember mire nem hajlandó egy másikért. Lehet mégis csak a giliszta vagyok, és sose leszek tigris. Lenne mit tanulnom méltóságból Mókitól, én mindig büszke vagyok rá.
Addig meg éldegélek az indák közt, és ha már a dzsungel királya nem lehetek, legalább maradjak meg ilyennek a körülmények ellenére is.