Minden fa érzi magában, hogy egy napon eljön az ideje, amikor igazán kivirágozhat, tündöklően erőssé, teljessé válhat, és látványával minden tekintetet rabul ejthet. De mint tudjuk a boldogság is csak egy állapot, a fák is tudják, hogy tündöklésük és erejük nem örök. Hisz a változások szele rajtuk is fog. Egy napon vesztenek magabiztosságukból, és őket is megérinti a kegyetlen valóság. Leveleiket elhullajtják, virágaikat ledobják, és azt hiszik már sohasem jön el az új tavasz. Megszűnik a fény, a remény, a meleg, az élet. De mint minden ezen a világon, ez is elmúlik egyszer. Csak egy állapot, amikor aludnia kell a kivirágzás vágyainak. Szomorú látni, de a fa ugyanúgy fa marad a reményeitől megfosztva is. Csak egy törzs, de a törzs erős, ellenáll a zord szeleknek, kapaszkodik gyökereivel az életbe, csak ebben bízhat...hogy képes lesz átaludni a nehéz napokat. Túlélni, miközben belülről titkos férgek foga lelkét fájdalommá rágja. De elviseli a fájdalmat a maga módján, megerősíti. Ugyanott áll majd, miközben magatehetlenül nézi, ahogyan elhullik az összes levele, elszárad az összes virága, megkínozza a rideg tél, törzse réseibe beissza magát a faggyá vált eső. De életben marad. Ágaival tartja magasan és büszkén a terheket. Bár sok ágát is elveszti, mégis csak az a bizonyosság engedi remélni, amely halkan súgja, hogy egyszer eljön az új tavasz.
Az új tavasz. Sosem jön már el. Olyan békétlen és erőtlen lett a törzs, mint már nagyon régen. Csak behunyja a szemét, és próbál elaludni, nem gondolkodni. Nincs föld, amely képes lenne alapot adni makacs gyökereinek. De semmit nem tehet.Csak áll egy helyben miközben végig kell néznie, hogy minden levele elvész. Talán ez a legborzasztóbb. Csak bízik, hogy levelei egy másik fát meg tudnak védeni. Avarként temetik be, hogy ne érezze a rá váró hideg szeleket. Ezért megéri elveszteni a reményteli lombkoronát, hogy más boldog lehessen óvó védelmük alatt.
Ahogy egy pillanatra felébred, máris eső mossa távolba révedő tekintetét. Így inkább próbál bódultságban maradni, folyton csak aludni. De még bódultságában is ledobja, aki fel akar mászni ágaira. Tudja, hogy nem száradhat el, állva kell maradnia, kapaszkodia kell a többiekért. Azt is tudja, hogy hosszú tél vár rá csendes magányban, amíg újra képes lesz rügyeket bontani és ezzel rámosolyogni az életre.
Most csak csendben szenved, nagyon szenved. Némasága nem az erdő ellen szól, hanem próbál lélegezni levelek nélkül is, ehhez az utolsó erejére is szüksége van. Kopár ágait most kedve szerint hajlítgathatja a viharos szél. De a törzs erős, akkor is, ha a természet könnyei folynak végig rajta folyamatosan.
A mai pirkadat is hozott egy csodát, egy apró kis levelet. Ez a kis levél reménnyel töltötte meg a törzset, de nyomban le is kellett dobnia magáról. Hiszen eme fa gyenge levelei és virágai nem írhatnak felül egy sokkal erősebb, igaz szerelmet. Ez a fa ékeitől megfosztott, magányos, de hiszi, hogy elhullajtott levelei képesek megvédeni, virágba borítani és tündöklőként megtartani boldogságban a számára legkedvesebb fát az erdőben. Elhullajtott könnyei pedig felszáradtatnak, mihely képes lesz köszönteni az új tavaszt.