Van az a pont, amikor egymás után történnek olyan dolgok, amelyek a vég felé vezetnek. Amikor már nem bírjuk a terheket, és úgy érezzük, hogy nem az öngyújtó, hanem az eldobott cigicsikk vagyunk. Nem olyan könnyű talpon maradni, és emelt fővel lépni akár egyet is. De az ember mindig csak magára számíthat. Ezt sikerült megtanulni, végülis Anya is erre tanított mindig. A legtöbb ember élő holtként folytatja ilyenkor az útját, a szájuk mozog, de az elméjük halott egy darabig. Én más vagyok, nekem nem mozog a szám, de az elmém él, rengeteg gondolattal benne. Van mit átgondolni, ez az utóbbi 2-3 hét nem kevés fordulattal tett más vágányra. De a vég eljövetele nem feltétlenül rossz, mert minden végzet egy új kezdet egyben...
Rákényszerültem, hogy másképp lássam a világot magam körül. Felépíteni egy kapcsolatot évtizedeken át, és ezt egy fél mondattal lerombolni. Erre mondják, hogy a bizalmat megnyerni hosszú és nehéz, de elveszteni egy szemvillanás alatt lehet. Nem most vesztettük el, csak most még jobban. Egy nem kívánt pillanatban arra kellett ébrednem, hogy az üres szobába ülök tök egyedül. Az a fél mondat, az úgy helyre tette a lelki világomat. Amit az egyik elrontott, azt elmondom a másiknak, ez nem tűnt rossz megoldásnak.
Így megbeszéltem Apával. Enélkül a fél mondat nélkül ezt sosem tettem volna. Lényegtelen hol és hogyan tudtam vele beszélni, de beszéltünk, és rengeteg dologban megerősített a múltjával kapcsolatban. Választ kaptam olyan kérdésekre, amelyek eddig üres feltételezések voltak. Szükségem volt rá. Nem a válaszokra, hanem csak úgy Apára. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mennyire hiányzik az, aki már nem lehet velünk. Akkor is, ha neki "jobb volt így".
Azt hittem megtaláltam a hősömet, és ha még Apa szerint így is van, akkor is nagyon rossz nekem ez az egész. Folyamatosan látom azt, hogy miért nem. De nem az eszemmel választottam sajnos. Így ez a reménytelen szerelem kicsit felőrölt az utóbbi időben. Túl régóta húzódik a dolog, és már sok olyat tapasztaltam, amikor nem állt mellettem, pedig szükségem volt rá. De nem az a baj, hogy engem nem szeret, hanem az, hogy magát sem. Ezen meg én nem tudok segíteni. Viszont megvisel nagyon lelkileg. Ez is csak egy vég, amit nekem ki kell mondanom, mert addig belülről rombol. Nagyon nehéz lesz, és nem tudom hogyan leszek képes rá. De ő a fájdalom és a félelem irgalmában él, míg én most az egyszer ezt el tudtam engedni. Hát igen, gyenge vagyok, most is könnybe lábadt a szemem.
Tudom, hogy mostanában teszek olyan dolgokat, amik nem megszokottak tőlem. Próbálok továbblépni, és összerakni a széthullott darabokat. Forgatom magamban a döntéseket, de mindig arra jutok, hogy helyesek. Nagyon köszönöm azoknak, akik támogatnak, annak ellenére is, hogy nem mindig rájuk kedvezőek a döntéseim. Szeretem a főnixmadarat. Remélem vetted :)
Mókival sokszor nevetünk azon, hogy ideje kimennünk a rétre. Ez olyan viccféle közöttünk. A poént félre téve, néha tényleg azt kívánom mostanában, hogy az egy lépéses programmal kerüljünk jobb helyzetbe. Ezt most nem részletezem, mert sokan félreértelmeznék. Mi lenne velem Móki nélkül? Annyira sajnálom, hogy még neki se tudom elmondani vagy kimutatni, hogy mit okoznak bennem a történtek.
Ahol bezárul egy ajtó, ott kinyílik egy másik. Most, hogy Apával beszéltem úgy, hogy válaszolni is tudott, új kis ajtó nyílt ki, több is, mint reméltem. De talán nem is az ajtó nyílt ki igazán, hanem én. Talán ez jó alap az újrakezdéshez....