Miután már szinte mindent megtettem, amit mások elvártak tőlem, ideje volt kicsit befelé is figyelnem. Mindenkinek eljön időről időre az a szakasz az életében, amikor individualista szemléletre kell váltania, és önmagát kell megfejtenie, kitalálnia. Meg kell találni a saját napfényünket, amely a rossz napokon is átsegít minket, és megvilágítja az utunkat. Azt az utat, amit magunkénak érzünk, és képesek vagyunk megálmodni. Mert ha már sikerül megálmodni, akkor el is tudjuk érni. Meg vannak azok a pillanatok, amikor csak a napfénybe tudunk kapaszkodni, mert reményt ad nekünk, hogy a dolgok jobb mederbe terelődnek. Ilyenkor csak az segit, hogy "Mosolyog rám az ég, csak egy szín van felettem: a kék..."
Tegnap, amikor lefeküdtem aludni, akkor hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Előjöttek a rossz gondolataim, amik nagyrészt arról szólnak, hogy nem túl sokra tartom magam bizonyos szempontból. Ahogy ezen tépelődtem, és a kétségek már könnyekre késztettek, arra jutottam, hogy itt az ideje egy újabb alkunak az Istennel. Elmondtam, hogy mit szeretnék, de nem volt előtte semmi vallásos hülyeség, nem tudok egy imát se. Inkább üzleti ajánlat volt. Ha meghallgatja a kérésem, akkor rengeteg dolgot tudok adni valakinek, változni is tudok érte. De ha nem adja meg, akkor engedem, hogy elkárhoztassa a lelkem, és fogadom, hogy sosem hagyom ellágyítani a szívemet.
Miután reggel felébredtem, elég üresen indult a nap sajnos. Nem együtt keltünk. Csak vártam és vártam reménytelve, de a remény okozza a legnagyobb pofára eséseket. Így a kocsiban már végig sírtam az utat. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó, így átváltottam arra, hogy amikor sírnom kellett, akkor mindig mosolyogtam. A nap további részét végig mosolyogtam. Voltak nagyon kemény mélypontok, de szerencsére nem vette észre senki, akkor mosolyogtam a legjobban. Arra gondoltam: "... A bús napoknak immár vége, enyém az ég minden kékje". Be kell valljam, hogy a mai állatkerti sétán az ormányos medvék előtt már elfáradt az arcom mosolyogni, és akkor férfiatlanul megöleltem Piki nénit :P Így hát icipici rókaprémmé váltunk. Persze megint próbálom elviccelni, de másképp nem bírnám most ki.
Voltak ma is pszichikailag nagyon nehéz beszélgetések, főleg a gyerekekkel. Mi vigyázunk egymásra. Én érzem őket, és ők is éreznek engem. Eleve ez az időszak nagyon nehéz, mert búcsúzunk, úgy a magunk kis egyszerű módján, de búcsúzunk. Mindenkivel másképp, máshogyan, de mindegyikük megtalál. Van aki, szó szerint őriz engem (ezen a világon...:) ), többen is szerencsére. De érzem, hogy engem hívnak, hívnak a harangok. Ez ilyen Kamis szleng. Na gyerekek, ahogy Mókikám mondaná, ez a kemény, nem a kád széle.
Aztán, amikor hazafelé vezettem, akkor teljesen kikapcsolt az agyam. Rég vezettem ennyire jót. Melegített a napfény, de nem frusztrált a meleg, hanem inkább olyan volt, mintha rám ragyogott volna az utat mutató fény. Olyan volt, mintha az üzleti ajánlatom megértő fülekre talált volna. Persze nem tudom ez lehetséges-e, hogy valaki tényleg meghallja, amit mondunk, de nagyon megnyugtató volt így hazajönni.
Végül a mai szösszenetet Johny Cash-el zárom. Sajnos megmutatni nem tudom, hogy mennyire, de nagyon. Talán így mégis meghallja valaki a kívánságom a mennyorszég kapujában, és megszán egy halandó lelket, nem engedi elillanni a napfényt. Remélem, hogy "Mosolyog rám az ég, csak egy szín van felettem: a kék. Pacsirta dala szól, Hangja a szívemig hatol, A bús napoknak immár vége"...és talán az enyém lehet az ég minden kékje.
www.youtube.com/watch?v=ZgT0JTXIxMo