Vannak azok az időszakok, amikor kicsit több teher nehezedik a vállunkra, mint amit szeretnénk. Próbálunk megoldani mindent szépen sorjában, és megnyugtatni magunkat, hogy az egészet kézben tudjuk tartani, hiszen összeszedettek vagyunk. Ebből állnak a napok, problémákat oldunk meg, miközben egy megoldással három másik nehézséget generálunk. Én mindig összeszedettnek hittem magam, erősnek. Ezt jó volt elhinni, de nem volt igaz. Hiszem, hogy a dolgokat lehet nyíltan és inteligensen intézni, de ez sem mindig igaz. Saját magammal szemben nem mindig ennyire egyszerű egy gondot elsimítani. Főleg most, amikor a személyiségemben feléledt a másik "iker", ami teljesen ösztönlény, és csak szabad akar lenni...
Tomival tegnap átbeszéltünk mindent. Most úgy érzem, hogy a "tárgyalások" sikerrel jártak. A kecske is egyelőre jól lakott és a káposzta is megmaradt. Hogy mennyire másképp látjuk mi a kettőnk dolgát, az nagyon megdöbbentett. Mit tanultunk ebből? Talán azt, hogy semmi nincs kőbe vésve. Meg azt, amit én már régen megmondtam, a szerelem önmagában lóf*szt nem ér. Arra jöttem rá, hogy én nagyon szeretem őt, de nem szerelemmel. Ő nekem egy bástya, egy segítő, egy megmentő, de nem ezt választanám magamnak. Így most rendben vagyunk, de nem együtt. Meglátjuk mire megyünk ezzel később.
Talán ez az elfojthatatlan ösztön, ami a másik iker, ennek a hatása lehet, hogy én is azt adtam le, amit a legkönnyebb volt. Megláncolva érzem magam kötelezettségekkel. Szeretnék szabadulni, de a legtöbb kötelezettséget én választottam magamnak. A szakdolgozat egy kínlódás így a hatvanadik oldal körül. Semmilyen motivációm nincs megírni. Komolyan a felsőoktatás ezzel utáltatja meg a diákokkal, amit tanulnak. Bármiből vizsgázok, szeretem a sulit, de ez a pokol tornáca. Amikor muszájból kell írni, akkor kiölik belőlem a művészt, és kockává nevelnek. Mert ugye megmondják hogy mit és hogyan írj. Itt is a másik iker áll most ellen, mert a jobbik felem kötelességtudó.
Ha meg már a jobbik felemről beszélgetünk, teljesen elnyomja őt ez az ösztön. Mert ugye még mindig maradt A probléma. Ezt is tudom miért kaptam. Talán, hogy Mókit jobban megértsem. Amit gondoltam, az teljesen szembe megy saját magammal. Gondoltam, ez már nem én vagyok, hogy így gondolkodok, de rá kellett jönnöm, hogy még mindig együtt élek magammal ebben az agyban és testben, tehát sürgősen felül kell kerekedjek a rossz lángon, és ésszel kell tennem a dolgokat. Biztos Tomi végett is lett A probléma. Már Móki beletette a bogarat a fülembe, hogy én ezt bírni fogom-e. Már akkor nagyon elkezdtem agyalni. Ez meg csak egy nyomaték volt a latba. Most reménykedek, hogy az idő és a körülmények a kezemre dolgoznak. Csak melyik kezemre? Amelyik kézben tart mindent, vagy amelyik ujjai közül hagynám hogy kifolyjon a homok? Na ez a nem mindegy.
Nagyon nehéz már nekem ezt csinálni. Minden nap egy kínlódás. Pedig anyukám igyekezett normális embert nevelni belőlem, de mégsem olyan vagyok, mint amilyennek elképzelt szerintem. Én nem akarok úgy élni, mint mások. Nem akarom a muszáj dolgokat. Én az életemet nem letölteni akarom (mint egy börtönbüntetést), hanem élni és kiélvezni. Tisztán látom is az irányt, csak a hogyant nem. Bár ez nem a végcél, csak most a makacsabb ikrem ezt akarja, amelyik csak az ösztönök után megy.
Nem tudom megígérni senkinek azt, hogy egyhamar újra a rendszer egy megbízható eleme leszek. Most nagyon más vagyok, mint a rendszer. Olyan, akinek kell egy rendszer, de nem ez a rendszer. Nem tudom van-e másik, nagyobb kérdés, hogy meg tudok-e alkotni egy másikat?
Addig csak a hitem marad...Nincs változás, én meg tudok változni...na meg a szakdolgozat...
www.youtube.com/watch?v=1lyu1KKwC74