Streets of Philadelphia

Éreztétek már úgy, hogy be vagytok zárva saját magatokba? Hogy létezik egy láthatatlan ketrec, ahonnan képtelennek tűnik kitörni? Hogy nemhogy a világot, hanem saját magatokat sem tudjátok megváltani? Hogy betemeti a por az utatokat, és elvesztetek? Bizton állíthatom, hogy amikor réeszméltek, hogy ez történik, hiába halljátok csorogni a vért az ereitekben, hiába dobog a szívetek és hiába vagytok képesek lélegzetet venni, ez semmit nem jelent, mert szinte halottak vagytok. Annyira, de annyira könnyű innen feladni, meg is fordul a fejetekben párszor. Hiszen maradhattok ebben a katatón állapotban is, és majd lesz valahogyan, vagy akár harcolhattok is ellene. Én harcolni kezdtem, és még mindig harcolok. Harcolok magammal és a környezetemmel is. Mondják, végtelenül agresszív és önfejű vagyok...mondják, erős és bátor  vagyok..mondják, gyenge és könnyen sebezhető vagyok. Talán mindben van igazság, de leginkább önmagam vagyok, vagy az, akivé válni szeretnék. Nem az, akit Ti szeretnétek. Magamban "ezer mérföldet jártam le, csak hogy kilépjek a bőrömből"...ezer mérföldet talán épp Philadelphia utcáin...

Ahogyan a dal is kezdődik, fel sem ismertem már önmagam. Nem is néztem tükörbe, mert nem akartam láni, hogy egy problémával állok szembe, amit nem jól oldottam meg korábban. Amikor jöttek a pánikszerű rohamok, már nem volt menekvés. Tudtam mi bajom van, tudtam, hogy mit kell tennem, és amikor már elhatalmasodott rajtam a bénító félelem, akkor választhattam. Vagy fekve maradok, vagy küzdök. Hát küzdöttem. Nem volt könnyű, sokszor fel akartam adni, és nem folytatni a küzdelmet. Aki szeretett, az támogatott, akkor is, ha nem azt kapta, amit várt volna. 

Egyedül akartam lenni. Kellett egy olyan állapot, amikor átgondolhattam, hogy mit szeretnék. Ami volt előtte, azt nem akartam már, nem akartam járni a sétányokon, amelyeken a lábaim elnehezedtek. Kellett egy kis idő, és a legnagyobb nyugalom, hogy megtaláljam magam. Még nem sikerült teljesen, de sokkal jobban vagyok. Nincsenek rohamaim. Ellenben rengeteg elfojtott harag dől elő belőlem. Mindig csak szabad akarok lenni, látni akarom a világot. Azt hittem utaznom kell, de nem kell sehova se menjek ahhoz, hogy lássam a lehetőségeimet.

Megtapasztaltam a szerelmet. Azt a szerelmet, amely talán kölcsönös is. Persze nem könnyű, bizonytalanok vagyunk, csak az biztos, hogy nagyon erősen kötődünk egymáshoz. Volt nem egyszer, amikor azt hittem, nem bírom már tovább. Nem bírom a lemondásokat, azt, hogy nincs itt velem. De küzdöttem, nagyon sokat küzdöttem magammal. Leküzdöttem a bénító félelmet, és nem választottam a könnyebb utat. Őt választottam. Mert tudjátok van egy olyan érzés, amit előtte nem ismertem. Amikor vele vagyok vagy beszélek vele, akkor megszűnik minden rossz, eltűnik a dermesztő félelem, és megbénult nyelvem szavakra hajlik,elmondva legbelsőbb érzéseim, melyeket hét lakat alatt őriztem,  túlnőve saját ketrecemen. Hiszen mindketten ketrecben ülünk, de már olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy fogjuk egymás kezét. És ez boldoggá tesz. Érzem mellette lányból lassan nővé érek. És az áldozatok, amiket meghozok, már nem áldozatok, hanem tiszta szeretet. Már nem félek, tudom, hogy biztonságban vagyok. Tudom, nem fog angyal üdvözölni bennünket, csak mi vagyunk ketten. Minden mérföld, amit együtt teszünk meg, csak szorosabbra fűzi a minket összekötő szálakat, és minden mérföldkő, amin nehéz tovább jutni, megéri a szenvedést. Érte nagyon hálás vagyok, valaki fent rám mosolygott. 

Sokszor, amikor beesteledik, ébren fekszem, néha azt érzem elenyészek, néha azt, hogy sokkal több is lehetnék. Hiszen hallom csorogni a vért az ereimben,érzem, ahogyan dobog a szívem, képes vagyok lélegezni, és tudom, hogy ettől sokkal többre is képes vagyok. Mert talán a világot meg nem válthatom, de saját magamat igen. És meg is fogom. Azoknak, akik másmilyennek szeretnének, csak ezt tudom mondani...: "Tehát fogadj egy hitetlen csókkal, testvér, vagy egyszerűen magunkra hagyjuk egymást Philadelphia utcáin? "

www.youtube.com/watch?v=4z2DtNW79sQ