Mostanában sok veszteség érte azokat az embereket, akiket szeretek. Elveszteni valakit mindig mély sebet ejt rajtunk. Talán a jó Isten sem tévedhetetlen, és érezhetjük, hogy elnézte a ház számot, amikor tudva csalatkozásunk mégis elvisz magával egy számunkra értékes embert. De hiába hisszük, hogy hibát vétett, a vélt hibái előtt mégis mindig úgy intézi, hogy legyen időnk felismerni az elkövetkezendőt, és a szerencsésebbeknek lehetőséget is ad, hogy feladják az utolsó kenetet. Ilyenkor igazán szerintem amellett, hogy nem értjük miért kellett a világnak szegényebbnek lennie, mégis inkább magunkat sajnáljuk. Hová lesznek azok a kezek, akik megtartottak bennünket? Eztán pedig ki fog minket ringatni? Én azt gondolom, hogy a kéz a vállunkon nem szűnik meg létezni, csak átalakul. Magasabb szintre lép, ahol már nem érzi a földi szenvedést, csak lelke fényével kísér minket tovább az úton, amelyet ő maga már régen bejárt...
Talán nem én vagyok a megfelelő ember, hogy gyászterapeutaként közreműködjek a szeretteim fájdalmában, de mégis jó példával járok előttük, egy jó negatív példával. Mert amikor ott állunk, ott, ahol már nincs szó és tett, amely változást hozhat, akkor az idő, a szeretteink és a könnyek segítenek túlélni. Bizony nem lehet meggyógyulni, csak együtt élni vele. Érdekes, hogy épp ma születik ez a bejegyzés, apák napján. Egy nap, amikor nem tudom elfelejteni mit nem tettem meg. Illetve azt is tudom,hogy a néma rezignált tartást csak a gyógyszerek törték meg. De erről ma csak Neki meséltem. Egy kicsit.
Én nem hiszem, hogy azok a lelkek, akik földi létük alatt a maguk útját járták, végső számadásuk közben elkárhoznának. Én abban hiszek, hogy levetkőzik ezeket az emberi, semmitmondó problémákat, és egy más formában vigyáznak ránk és egymásra. Ez a változás a szemnek észrevétlen, de mégis, ha nem csak nézünk valamit, hanem látunk is, akkor érezhetjük jelenlétüket.
Ránk törnek a gondolatok, hogy mit éltünk meg együtt, mikor hogyan cselekedtünk, mire tanított minket az adott személy. Ez egy természetes folyamat. Aztán jön a rengeteg kétely, hisz nem látta velünk ezt vagy azt, nem tudtuk elmondani, amit el kellett volna. Akik elmentek, mindent tudnak, szavak nélkül is. A szó csak egy formája a beszédnek, ahogyan az írás is az, üres frázis abban a világban. Az eltávozott lelkek olvasnak bennünk, látnak minket, pontosan tudják mire gondolunk, és bár hihetetlennek hat az állításom, amikor tudják, hogy bajban vagyunk mégis adnak egy jelet és megsegítenek.
Szerintem ha valakit elszólítanak, az megtisztul. Látja a hibáit és az erényeit. Látja mit tett le az asztalra, és milyen életet élt. Nem maradnak benne tüskék és félelmek, csak az a késztetés hajtja őt, hogy beléphet egy szebb világba, viszont érezheti azt, akit már elvesztett, és egy sokkal tisztább úton maradhat itt velünk. Talán légiesen kényelmes ebben hinnem, de végtére is az embernek kell egy bizonyosság, amiben hihet ahhoz, hogy túléljen egy nehéz szakaszt.
Én nem tudok segíteni sajnos, nincs eszközöm, hogy változtathassak a soroson, és megszűntessem a fájdalmat. Itt tudok lenni, ennyi telik tőlem gyarló emberként. Csak szavaim vannak, mint mindig. Szavak, amellyekkel elmondhatom, hogy a halál nem kín, hanem megváltás is lehet annak, aki távozik. Mert talán visszanézve látja meg azokat az isteni értékeket, amelyeket emberi mivoltában képviselt itt a Földön. Ha pedig már számadást adott és megtisztult, büszkén és magabiztosan léphet a mennyek országába :)