Csupán csak 12 sziklaképződmény, amely ma nem véletlenül került központba nálam. 12 szilárd kő, amelyek először barlangokként szeltek át mindent, olyan titkos utakat mutatva ezzel, amimegrendíthetetlennek látszott. Hittük talán, hogy ez a védett útvonal olyan helyre vezet, amelyet isteni boldogságnak tekintünk. De a boldogságot csak egy illuzionista képes megteremteni önmaga és mások fejében is. Semmi sem örök, és a rejtett barlangokon is fogott az idő és a folyamatos tengervíz körforgása. A barlangok kapukká porladva még lehetőséget adtak arra, hogy átmenjünk rajtuk, de sajnos úgy fest a dolog, hogy egyedül voltam csak képes átmenni az összes ijesztő, felénk tornyosuló kőkeretek alatt félelmet nem ismerve, elég vakmerően. Talán az elsőkön nem, de már egyedül kell. Mivel a tengervíz folyton rongálja a sziklákat, így a kapuk leomlottak és kőtömbökké érve mutatják ma már, hogy ez valaha egy isteni mennyország földi leképeződése volt, ahol a szerelem egykor szabaddá tett.
Talán valóban a víz csak rombolni képes a hegyet. Pedig azt gondolná a magam fajta, hogy a szikla réseibe beszivárgó vízcseppek pontosan kitöltik azt a hiányt, ami a hegyet egyre inkább elcsorbítja. De a víz a még a monumentális égimeszelőket is megterheli. Ahelyett, hogy kitöltené a bennük rejlő ürességet, a hasadékokba érve csak pusztítani képes. Idő kell hozzá, hogy a víz is megfáradjon és a barlangokból született 12 apostolt hátrahagyva képes legyen visszalépni saját medrébe.
Hihetetlenül sok erő kellett ahhoz, hogy vízként kapcsolat teremtődjék az apostolokkal. Még több kell, hogy realizálva feladjam azt a magabiztos hitet, ami eddig vezérelt. Két kezemmel nem rombolni, hanem építeni szeretnék. De történt valami. Megtört a hitem, és most nem tudom, hogy ez így kell-e nekem. A tenger, az óceán olyan végtelen szabadságot ad, de mégsem érzem magam szabadnak. Behatárolnak a szárazföld hangjai, amikor azt mondják nekem folyton folyvást, hogy a sziklák nem szeretik a vizet, és a víznek nem szabadna simogatni a sziklákat. Hiába küld az óceán rájuk egyre nagyobb hullámokat, sosem hallgatnak el. A víz pedig csak viszi a hangot az óceán szívéhez. És ez folyton csak gyengít.
Ahogyan az apostolok is gyengítenek. Mivel a víz is gyengítette őket, és egy nagyon nehéz helyzetbe hozta talán ideje volna hátat fordítani nekik. Bár a szívemet meghazudtolni nem tudom, hiszen hozzájuk húz, mégis van az a hordalék, amit az óceán sem bír el. Túl sok a lemondás és nem érzem hogy fontos vagyok.
Egyik nap ezt olvastam...Egy erős ember abbahagyja a próbálkozást, ha nem érzi fontosnak magát. Nem erőlködik, nem könyörög, hanem megérti, hogy ott nincs helye, és elsétál. Eddig ezen nem gondolkodtam, de már eszembe jutott, hogy elsétálok. Mennyivel könnyebb lenne mindenkinek.
Az óceán hiába tűnik végtelennek és titkokkal telinek, mégsem válik soha parttalanná. Ha a 12 apostol egy napon összeomlik, más szemszögből kell nézni a világot. Vagy inkább már most hátra kellene hagyni azokat a sziklaoszlopokat, amelyek egykor egy biztonságos utat mutattak, valamint egyértelműen az igaz szerelemhez vezettek.
Hiszen az óceán erős, nagyon erős, és képes mindig megújulni, akárhová el tud jutni egyedül is, talán épp Haitira. Ahogy a Pink Floyd megénekelte..A víz folyik....mindörökké és örökké. Csak az a baj, hogy az óceán szíve is örök marad...mindig....jobban.