Vannak olyan pillanatok, amikor okosabb, ha hallgatunk. Van, akinek ez nagyon jól megy, a józan ítélőképessége felülemelkedik a szavakon. Egy vitában hallgatni...egy nehéz helyzetben csendben együtt érezni, egy kimondásra váló sértést elharapni. Sok helyzetben okosabb hallgatni. Nekem ez sosem volt az erősségem. A blogom mottója is lehetne: "Nem mondom el senkinek, leírom hát mindenkinek"...
Én rengeteget beszélek, mindig mindenkihez, le se lehet lőni sokszor. Csak az esetek többségében nem azt mondom, ami legbelül van, hanem próbálom kivágni magam, hogy jól jöjjek ki helyzetekből. Mármint ne kelljen igazán megszólalnom...
Vannak a viták, amikor képtelen vagyok hallgatni. Néha rá vagyok kényszerítve, hogy elharapjak egy-egy mondatot (sértést), de ez nagyon nehéz nekem. Zavar, hogy nagy levegőt kell vegyek és elszámolnom a végtelenségig, hogy egy kedves mosoly(vicsor) kíséretében diplomatikusan tegyem helyre a másik fél álláspontját. Vannak helyzetek, amikor disztingválni kell ( Móki imádná ezt a mondatot). Csak nem megy alkalmanként, és kitör belőlem a düh, az összes harag meg elfojtás, és nagyon kemény stílusban tudom kifejezni. Aztán ahogy kimondtam, már meg is bánom. De persze a megbánás az már a magamé marad, mert csendben emésztem magam a történteken.
Más helyzetben sem tudok viselkedni. Nem tudom mit kell mondani valakinek, aki lelkileg ki van borulva, mondjuk, ha egy szerette beteg. Rákérdezni nem merek, mert tudom, milyen érzés elveszteni valakit, és nem akarom, hogy ezek az emlékek előtörjenek. Együttérzek, nagyon is, csak inkább bárgyú arccal állok csendben.
Vannak azok az esetek is, amikor gyilkos kérdéseket kapok. Olyanokat, amikre nem akarok válaszolni. Más-más okból, de nem akarok elgondolkozni a kérdésen, vagy ha van válaszom, akkor is egy belső gát miatt inkább a csendet választom.
Móki megmondta: rosszul választok. Sokszor tényleg rosszul választok, bár ő a fiúkra értette, de a csendet is rosszul választom. Akkor maradok csendben, amikor belülről emészt fel valami. Én képes vagyok egy-egy dolgon napokig,hetekig őrlődni. Voltak azok az évek, amikor teljes csendben éltem a napjaim. Sokat beszéltem, de keveset mondtam. Bizony a csend börtönében nagyon rossz létezni. A csend az megbetegít, a sok elfojtás belülről öl meg.
Tegnap beszélgettem Vass Tomival, csak néhány mondatot. Nem voltam olyan jól, elég kemény napom volt. Aztán, hogy mégse kelljen beszélnem, kivágtam magam: Álmos vagyok. Nem akarok ilyen állapotban beszélgetni. Magyarul: Nem akarok megszólalni neked. Nem vele volt a baj, én elkezdtem mondani, hogy miért gondolom ezt vagy azt, csak megijedtem, hogy gyengének lát majd.
Sokszor nem értem magamat sem. Hiszen hazajövök, egész nap emberek között vagyok. De egyszerűen a nap végén mégis csak a falakkal beszélhetnék. Sokan nem értik a csendemet. Móki aranyos volt, mondta, hogy amikor kint alszik, majd beszélgetünk ezekről a dolgokról is. De nekem már ez is nagyon nehéz volt. Sok dolgot kimondani nagyon nehéz. Nehéz elmondani mi alapján választok, miért azt választom, miért csinálok ezt vagy azt. Nem azért, mert nem tudnám elmondani az álláspontom, csak egyszerűen nem megy. Nem is tudom mitől menne. Bár hozzáteszem, hogy sokkal ügyesebb vagyok már, mint mondjuk 7 éve.
Tudjátok olykor csak annyi kell, hogy valaki itt üljön és velem hallgasson. Valaki értse a csendet, és ne kérdezzen semmit. Sokszor a csendben van benne számomra minden- egy összenézésben például. Remélem Ti jobban sáfárkodtok a csenddel, tanítsatok meg majd rá engem is :)