Nem könnyű a mai téma, amit ki akarok írni magamból. Alapvetően a saját világunkat mi irányítjuk. Szép mondat, igaz? Mindenben van döntési jogunk, elkötelezhetjük magunkat elvek, emberek, hitek felé. A választás mindig a miénk. A döntések járnak következményekkel. Lehet jó és rossz hozadéka is a választásunknak. A fontos az, hogy a kezünkben hatalom van. A legkisebb kimondott dolgoknak is súlya van, hat az emberekre. De hogyan döntjük el mit tegyünk? Az egyéniségünk, az elveink, az érdekünk, az eszünk, a szívünk, a neveltetésünk, a társadalmi normák, a törvények, a hit alapján? Majdnem mindegyik "alap" egy külső hatás révén jön létre. Egy láthatatlan külső dolog, ami befolyásol minket. Hiába pártolom az " az van, amit én akarok" elvet, nem az van. Mert mindig van egy kéz, ami igazán a bölcsőt ringatja...
Én legtöbbször nem látom meg ezeket a kezeket, csak érzem, hogy jelen vannak. Nem tudom kihez tartoznak, vagy hogy miért vannak emberekre ekkora hatással. Az örök téma...szerelem. Mindenki erről álmodik, hogy jön az igazi. nem vagyok hősszerelmes típus. Könnyen szeretek mindenkit, mint embert. De mint szerelmet...ha így is volt valaha, sosem mondtam ki: Igen, szerelmes vagyok. Talán sosem voltam az. Ez engem valahogy nem köt le. Sokkal inkább más vonz az emberekben....
Sok a "kis ember". Nem lenézően értem ezt a szót. Szinte mindenkiben, akit ismerek látok tehetséget, vagy képességet valami jobb felé, ami lehetne. De hiába látom én a jobbra való képességet, ha nem tudok SEGÍTENI kibontakoztatni. A kis emberek félnek, félnek nagynak lenni. Félnek elérni az álmaikat, félnek eljutni oda, ahová vágynak. Inkább hagyják, hogy egy náluk erősebb kéz ringassa őket. Nem értem a "kis embereket". Nem arról van szó, hogy nem tudják hogyan válhatnának naggyá. Arról beszélek, hogy "kis emberekként" akarnak létezni életük végéig. Nem értem, hogy miért. Miért lehet a kényelem vagy akármi más a létük kulcsa. Sok olyan elveszett embert ismerek, akik nem tudnak küzdeni, nem is akarnak. Lehet, ha rájuk néznétek sokkal boldogabbnak látnátok őket nálam. Van akinek elég a csokifagyi is Móki szerint. De nem értem, hogyha többre vihetnék miért itt tartanak? Azt sem értem, ha kimondom azt a szót, hogy segítek, akkor miért nem merik megfogni a kezemet.
Amikor Apa meghalt, megfogadtam, hogy sosem fogok senkit otthagyni sértettségből. Ha meg már itt tartunk, akkor Apa jó példa is a kis emberre. Neki is kimondtam a szót: SEGÍTEK. Nem engedte. Ma meg már nincs is. Nem volt szent ember, de nagyon nagyon okos volt, elért dolgokat, olyan dolgokat, amiket kevesen, és mégis kicsi akart maradni. Nem értem, hogy miért választotta inkább a biztos boldogtalanság útját (és itt nem az alkoholizmusra gondolok).
Tomi is ugyanez. Sok dologra képes lehetne. De úgy érzem már nem is akar nagy lenni, egyre távolabb ment ettől az álomképtől. Pedig aztán benne volt erő, sok erő. Most pedig csak egy szkeptikus, világ által megrágott érzelmi roncs. Teljesen eltűnt belőle az az energia, ami naggyá tehette volna.
Ő pedig...Nem értem, hogy hogyan választhatta ezt. Okos emberek hogyan maradhatnak ilyen kicsik? Mi lehet az, ami odaköti őket egy földhözragadt élethez? Mert nem az örök szerelem és felhőtlen boldogság. Ő sem engedte, hogy segítsek. És itt hozzátenném, hogy nem azért lettem mérges, mert nem az volt, amit én akartam. Hanem a tudat bánt, hogy tudok segíteni, de nem akarja. Igazából mindegyikükbe ez bántott. Nem látták, hogy én nem olyan vagyok, aki ilyenné tette őket, ilyen kiábrándulttá. Én ettől sokkal értékesebb vagyok, és olyan gazdag belső világom van, amit sose ismerhetnek meg. Nem önfényezés jelleggel írtam le ezt, bár fényezhetném magam, hogy milyen jó vagyok, de nem, nincs mire. De mindhárom esetben közel az egyetlen ember voltam, akire számíthattak volna tabuk nélkül.
Nem mi döntünk. Ha nagy ember vagy, irényíthatod a sorsod egy részét. De ha "kis emberekkel" találkozol, veled kapcsolatban nem ők döntenek. Az a kéz dönt, amely a bölcsőt ringatja...