Hogy milyen az én életem? Irigylésreméltó egyesek szemében, hiszen megvan mindenem. A jó gyerekkor, az iskoláztatás, van családom, olyan munkám van, amit nem cserélnék le semmilyen másikért. Rendes a főnököm, a kollégáimmal óvodán kívül is szívesen leülök beszélgetni. Mókival pisis korunk óta fogjuk egymás kezét, nagyon sokat tud rólam. Van egy összetartó nagycsalád mögöttem, élükön Sárikával, aki egyszer a keresztlányom lesz. Van törzshelyem, ahol már szinte otthon vagyok. Vannak haverjaim, közelebbi ismerőseim akikkel ha adódik alkalom közös programokat szervezünk. Nem hoztam még szégyent az anyámra, az apámra sem. Jól kommunikálok, hamar kapcsolatot tudok teremteni másokkal. Vannak céljaim, terveim, amiket próbálok elérni. Mindig azt csinálok, amit akarok... De azt tudjátok, hogy milyen vagyok igazából? Vagy hogyan jutottam el ideáig?
Ez a kép azért került ide, mert sokan a falnak ezt az oldalát látjátok. De maga a tény, hogy van egyfajta fal, az már elgondolkodtató, ha valaki igazán meg akar ismerni. Egyre többen mondjátok, hogy mennyire zárkózott vagyok. Ez azért olyan furcsa nekem, mert úgy érzem, hogy amit szeretnék kinyilatkoztatni felétek, azt meg is teszem, csak vannak olyan dolgok, amikről keveset beszélek. Az van a fal másik oldalán. A fal az én nézőpontomból így néz ki:
Ha megnézzük ezt a képet egy kicsit jobban, azon túl,hogy nem túl vidám, akkor láthattok egy létrát. Ez fontos lesz. Az a helyzet, hogy azért vagyok zárkózott, mert amellett, hogy egy "rózsaszín álom" életet élek, vannak dolgok, amik nyomasztanak, félelmet keltenek. Sok szempontból értek már pofonok az életben. Bizonyos szempontból nem volt olyan jó a gyerekkor, nem volt olyan könnyű eljutni a diplomáig, nem olyan könnyű megfelelni a mások és a saját elvárásaimnak is. Vannak olyan kérdések, amiket ha nekem szegeznek, lefagyok teljesen. Tegnap Ildivel beszélgettem Fügében, aki teljesen meglepett azzal, hogy olvassa a blogomat. Egyből megtalálta azt a témát, amiről nem szoktam szinte sosem beszélni elmélyülten. Apáról kérdezett. Most ezt szerintem Móki tudja a legjobban és megerősíthet abban, hogy amikor meghalt az apám, évekig nem beszéltünk róla. A dolog furcsasága, hogy Petra is éppen tegnap egy olyan pontomat találta el, ami a leggyengébb ezzel kapcsolatban. Persze kemény voltam, és nem mondtam, hogy erről nem beszélünk. Válaszoltam mindenre. A falnak ezen az oldalán ez az egész téma még mindig nehéz nekem, és szívem szerint nem beszéltem volna erről. De az nem jó nekem, ezt meg tudom ésszel, ki kell adni néha.
Vannak létrák is, mint látjátok. Ez a létra egyelőre arra elég, hogy bemásszatok rajta. Mint Móki is. Ő elég jól ismer, talán a legjobban, mert neki szoktam mindenről a legkendőzetlenebbül elmondani a véleményem, de mellette mindig próbálok azért nem szétesni. Ő egy nagyon jó emberke, nagyon tökös, minden rosszból képes a legkevesebb lelki veszteséggel felállni, csodálatra méltó, hogy mennyire erős. Aztán bemászott Tomi is, ő egy teljesen más oldalam ismeri. Inkább a félelmeimet, szorongásaimat ismeri. Ő is ismer valamennyire, de szintén egy másik oldalam. Ő a nagybetűs "az van, amit én akarok, akkor, amikor én akarom" nőt ismeri. A főnököm is ismer, ismeri a határozottan előre törtető, nagyon bizonyítani akaró oldalam.
De csak azt tudom mondani, mint eddig, hogy a legjobban a gyerekek ismernek. Ha velük vagyok, akkor én szoktam kimászni a létrán. Ez azért van, mert ebben a helyzetben garantált, hogy semmiféle csalódás nem érhet ( Mókival sem érhet).
Azt gondolom a mások általi megítélésemmel kapcsolatban, hogy nem feltétlenül azt gondolják, hogy rózsaszín a világom. Azt látják, hogy még fiatal vagyok, és nem tettem (szerintük), semmi olyat, amit megbántam volna. Megvan az esélyem arra, hogy álmodjak rózsaszínt :)