Tudvalevő tény, hogy minden titok kiderül egyszer. Amíg őrizünk kell, addig nyomasztó lakatokkal a szívünkön és a szánkon kell elteljenek a napjaink. Van az a titok, amelyet mi választunk, és mégis gyötrelmes együtt élni vele. Ám tartanunk kell magunkat, mert rengeteg helyzetben addig helyt kell állnunk. Kifelé büszke sziklafalként erőt kell adjunk, és hiába nincs aranyhajunk, a szívünkben ott van az a képesség, amellyel gyógyítani tudunk. Odaadjuk az aranytincseinket annak, akinek nagyobb szüksége van rá, de végül nekünk nem marad semmi. Én még nem tehetem meg, hogy levágjam a varázshajam, szükségem van rá, hogy magamat is tudjam vele gyógyítani.
Kemény héten vagyok túl. Nem felkészülten, de magabiztosan mentem államvizsgázni. Szerencsés kézzel húztam, megint. Ötöst kaptam, megint. Büszke voltam, megint. Nem volt mindig könnyű munka mellett suliba járni, és dolgozatokat írni, vizsgázni. A szakdolgozatnál már nagyon elfáradtam, és ha nem volna kenyerem egyébként is az írás, akkor talán nem tudtam volna végigvinni. De muszáj volt, másképp hogyan néztem volna a tükörbe? Meg akartam csinálni, tudni akartam, hogy megálmodtam, és ha már a fejemben láttam, akkor el is tudom érni. Bizonyítottam, megküzdöttem és megmérettettem, megcsináltam, én egyedül. Mert képes voltam megálmodni. Ez az én aranyhajam, képes vagyok álmodni.
Egy titok napvilágot látott. Ezerféleképpen leírtam már itt lassan egy éven keresztül, de a sorok között suttogó hangomat sokan nem hallották. Az aranyhajam erőssé tett. Bár az emberek akartak tincseket, de nem engedtem mindet levágni. Oda adtam, ahová szükséges volt. Nehéz volt azt választanom, hogy megtartok belőle, hiszen mögöttem egy egész kis Ákombákom család áll. A Kaméleonok látták a legtöbbet ezt a varázslatot, hiszen ott tudtam a legjobban kinyílni. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Talán nem tudtam elmagyarázni megfelelően a döntésemet, mert kivételesen nem voltak szavaim, igazán jó szavaim. De így is értették, hogy csak akkor lehetek boldog, ha szabadon engednek. Úgy hittem fogok ezen a ponton haraggal találkozni, de nem így lett. Egyszerűen csak hisznek, és ez annyira szívmelengető érzés. Elmagyarázták nekem, hogy a kicsike szabadságvágyam az nem örökre szól, mert a kicsike sosem tart örökké. Ha már egy kicsit szabad voltam, akkor vissza is jöhetnék. Másrészt azt is mondták, hogy legyek boldog. Szégyen szemre ők kapartak össze, de nem is hagytam volna senki másnak soha az életben, hogy ennyire lássa a fájdalmam. Visszaadták nekem, ami enyém volt rég.
Egy titok mindig magában rejt egy másikat. Ott, ahol én magamtól meg akartam mutatni az aranyhajam, ott egy olyan titok lappang, amelyet hét lakat sem tud elrejteni. És bár az ő lelkét nagyon szeretném meggyógyítani, mégis úgy éreztem az utóbbi napokban, hogy a varázshajam összes tincse sem volna elég, hogy higgyen bennem és engedjen nekem. Úgy éreztem, hogy nincs már erőm és nem tudom semmiképp megmutatni, hogy különleges vagyok. Aztán történt valami, talán egy égi jel. Tudtam, hogy az én varázshajam mégis megérinthet valamit a szívében. Így újra bízok. Végülis ha meg tudom álmodni, talán el tudom érni, hogy ő is meg tudja.
Ez a kis meserészlet magában hordoz minden titkot. Így csak azt tudom mondani, hogy igazán gyógyíthasson a hajam és a saját hitem ragyogtassa...Virág nyílj ki már...hagyd, hogy láthassam, ami enyém volt rég."