Ért már Titeket igazi veszteség? Olyan veszteségre gondolok, ami megváltoztatta a világhoz való hozzáállásotokat. Olyanra, ami után nagyon nehéz volt felállni. Én úgy érzem, hogy engem ért, amikor meghalt az Apám. Már semmi sem volt ugyanolyan. Pontosan egy hónap múlva lenne az 58. születésnapja. Milyen furcsa ezt ide leírni, hiszen 49 évesen halt meg, milyen rég...de én mégis emlékszem tisztán rá. Eléggé filmszerű, amikor van a fejedben egy apakép, aztán mikor mások beszélnek róla egy egészen másmilyen embert ismersz meg elmondások alapján. Mégis meglepő lehet, hogy sosem beszélek szinte róla, vagy arról, ami történt. A próbálkozóknak harapófogóval kell kihúzni belőlem minden egyes szót...
Ma délután lefeküdtem aludni, és nagyon szépet álmodtam. Apa és Anya együtt vásároltak és főztek. Nem egy nagyon érdekes álom, de nekem sokat jelent, mert tényleg így volt régen, és amikor felkeltem ez nagyon megnyugtató érzés volt számomra. Mostanában bennem van egyfajta feszültség, hogy közeleg a nap, amikor ki kell mennem a temetőbe. Vannak szabályok: csak egyedül mehetek. Akik eddig velem jöhettek, azokat mind érdemesnek gondoltam rá. Persze itt a családon túl (Jóska, Móki) előző barátok is voltak már velem. Ez olyan beavatás féle, nem az a lényeg, hogy elmegyünk a temetőbe együtt. Az a lényeg, hogy ott vagyok a leggyengébb, ez egy olyan oldalam, amit nem nagyon ismertek.
Sokan nem értettétek a múltban sem, hogy Tomihoz mi közöm volt eddig. Meg milyen kapcsolat kötött össze minket. Ő egy olyan kívülálló személy (mármint nem családtag), akivel erről a témáról teljesen nyíltan tudok beszélni. Mással nem nagyon ment ez eddig.
Én nagyon szerettem Apámat. Mindig meg akartam neki felelni. Ő egy eléggé magának való típus volt, elvolt a saját világában. Sosem mondta nekem, hogy szeret engem. Mások szerint nagyon szeretett, és én azt akartam, hogy ez így is legyen, hogy én is tudjam. De akárki, akármit mond, én mégsem tudtam, csak nagyon vágytam rá, és ezért mintagyerek próbáltam lenni. Innen maradt meg ez az erős megfelelni akarás mások felé. Tomi mindig azt mondta, hogy csak magamnak kell megfelelni, de talán így meg lehet érteni, hogy miért ilye fontos nekem, hogy szeretve legyek.
Sok volt a veszekedés a szüleim közt, Apa nagyon sokat ivott. Mindig kiabált, hallottam én, Anya, a ház és az egész utca is. Sose bántott minket, de azért jobb, hogy szétköltöztünk. Aztán teltek az évek, 2-3 heti találkozásokkal, és fogalmam sem volt milyen Ő. Végül meghalt, és én nagyon haragudtam. Aztán újabb évek, és elkezdtett érdekelni ki volt Ő, erről nagyjából elmondásokból átfogó képet kaptam. Persze olyanokat kérdeztem, akik tényleg ismerték.
Tudjátok eljött aztán az az idő, amikor talán tényleg felnőttem. Bennem még mindig lakik egy kislány, aki várja haza az apukáját. Pink Family Portrait dalában jól elmondja helyettem is:
"Mom will be nicer
I'll be so much better, I'll tell my brother
Oh, I won't spill the milk at dinner
I'll be so much better, I'll do everything right
I'll be your little girl forever
I'll go to sleep at night"
Aztán már itt van bennem a felnőtt is. Ezt meg Christina Aguilera Hurt dalában mondja el:
"If I had just one more day
I would tell you how much that I've missed you
Since you've been away
Ooh, it's dangerous
It's so out of line
To try and turn back time"
Tehát ez is egy darab belőlem. Egy kicsike, de fontos darab. Nem tudom, hogy ennek a halálesetnek a vonzatát mennyire értitek meg vagy érzékelitek, de nekem rengeteget változott a világról alkotott véleményem ezután. Ha igazi veszteség ér...fel lehet állni, csak nem arra megyünk tovább, amerre addig tartottunk...