A napok körforgásában tesszük amit tennünk kell. Elrejtjük amit valójában szeretnénk, és készek vagyunk arra az életre, amelyet mindenki helyesnek vél. De ebben az elátkozott mókuskerékben fel kell ismernünk azokat a pillanatokat is, amelyek szívből jönnek, akkor is, ha beleszakad a szívünk. A legnagyobb magabiztossággal mondhatom, hogy megéri, bár jelen állapotom nem ezt mutatja. Ha általunk könnyebb annak, akit szeretünk, akkor érdemes áldozatot hozni. De a betartott ígéretem mellett előjöttek sajnos a démonjaim is. Azok a szörnyek, amelyekről jobb hallgatni és igyekszem is elhallgattatni őket. Viszont ma reggel tisztán hallottam az egyiküket, és nem tudom, ha az értelem alszik, igazán előjönnek-e a szörmyek?...
Képes vagyok mindent elfojtani, elbújtatni mások elől, sokszor magam elől is. De ez a legnehezebb. Saját magunk elől az igazságot talán kár is rejtegetni. A sors annyira kegyes volt velünk, hogy egymásra találhattunk. Egymásra találtunk, de egymáséi nem lehetünk., és ez egy borzasztóan rossz érzés.
Ígértem és megtartottam. Nincs szó arra, mennyire nehéz volt. Holnap is ott leszünk a villamoson, víz és hegyek...és csak arra tudok majd gondolni, hogy bár fogná a kezemet, és csókolna meg, de nem teszi, és én sem tehetem. Félreértés ne essék, nincs olyan dolog, amit meg ne tennék azért, hogy neki könnyebb legyen, boldogabb legyen. Akkor is, ha ez elszomorít engem.
Nem is tudtam a szemébe nézni, mikor elköszöntünk. Próbáltam elrejteni a valóságot, így biztonságban tudhattam őt. Nem akartam rosszat neki, és nem is akartam cserben hagyni. A kocsiig tartottam is magam, de ott már nem bírtam és elszakadt a cérna.
Nem érintett meg. Nem akart engem. Ésszel megértem, és tudom miért nem történt semmi. De lélekkel meg nagyon rosszul érzem magam. Én olyan vagyok, mint a pokla tornácán valami fenevad, és nem tudom meddig tudom ezt rejtegetni. Mert ott az a démon, amely ma megszólalt a fejemben. Mi lesz, ha elhatalmasodnak ezek a rossz gondolatok rajtam? Talán nem is egy démon mondatta velem, hanem egyszerűen csak egy belső sugallat volt, ami eszembe jutott. Van megoldás, hogy jót tegyek vele, de képtelen vagyok megtenni. Még nem tudok kiszállni.
Azért sírok ennyire, mert talán soha többet nem érint meg és én sem érinthetem őt. Félek, hogy nem szeret. Félek, hogy nem akar. Félek, hogy elvesztem. Félek, hogy nélküle elveszek. Tudom én, hogy optimistán álltam eddig mindenhez, és jobb is volt úgy. Csak már tudom milyen nélküle. És nem akarok olyan napot és életet, amikor nem vagyunk együtt. Az olyan mintha félig halott volnék.
Nálam talán az értelem ez ügyben elég rég alszik. A szörnyek pedig sokszor előjönnek, néha legyőzöm őket, más napokon nem. Ma épp veszteni kényszerültem, és a démonok nyertek. De még náluk is erősebb az a szeretet, amit érzek. Hiába törtek meg a könnyeim, a szeretet sokkal erősebb. Az a szeretet, amivel bármit megtennék érte. Még akkor is, ha előjönnek a szörnyek...