Szerintem ez az egész olyan, mint egy kártyajáték. Megszületünk, éldegélünk értékek szerint, aztán szerelmesek leszünk. Az elején azt hisszük, hogy a pókerasztalnál az egy pár birtoklása már mindenre elég. Aztán rájövünk, hogy ha elég jó játszunk, és a szerencse is mellénk áll. akkor a royal flushig is el lehet jutni. Akkor bedobjuk az all in-t, és rájövünk, hogy nem csak tőlünk függ, hogy mindent viszünk-e, hanem a körülöttünk lévők kártyáitól is.
Ez a hét mindent megmutatott arról, hogy egy kapcsolat hol kezdődhet és hol érhet véget. Az biztos, hogy én képtelen lennék erre. Részt vettem egy temetésen, és pár napra rá egy esküvőn is. A temetésen láttam egy kapcsolat fizikai végét. Persze közben minden bajom volt, mert ti is tudjátok, hogy mikor kellett odaállnom a szóróparcella elé. Aztán az esküvő. Szép szertartások az anyakönyv vezetőnél és a templomban is. De én képtelen lennék bárkinek megígérni ilyesmiket. A sors fintora, hogy valaki fentről a kapcsolatok nehézségei mellé a szép részeket is megmutatta. Majd úgy intézte, hogy elkapjam a menyasszony csokrát. Hát pedig, ha rajtam múlik résztvevő lányok, és én esküszök leghamarább, akkor jó sokáig fogtok várni még, hogy kimondjátok a boldogító igent...
Az Új Köztemetőben állva vettünk búcsút kolléganőm szerető férjétől. Újra egy temetés. Támaszként mentünk a daduska nénimmel. De istenigazából egymást kellett támasztanunk a leginkább. Részvétünket nyilvánítottuk a gyászoló családnak: a feleségnek és a gyerekeknek. A dadusnénimnek eszébe jutott nem régiben elhunyt édesapja temetése, és minden fájdalom újra előjött, újra átélte ahogy ott álltunk. Én csak álltam ott megbűvölve. Szó nélkül álltam ott, de belülről nézve én is a saját apám temetésén álltam. Nem sírtam. Nem itt volt a helye. Megviselt nagyon engem is, pedig nem ismertem az elhunytat. A végén részvétünket fejeztük ki. Dadusnénim mondta a gyászoló "gyerekeknek": Tudom milyen az, ha apa nélkül kell felnőni." Az ütő megállt bennem, amikor ezt meghallottam. Majd hazafelé indultunk, egy pillanatra megálltunk. Megbeszéltük, hogy szép szertartás volt, méltó búcsú. Szóba jött újra, hogy milyen apa nélkül. Én csak ennyit bírtam kinyögni: " Ez elmúlt, Nem akarok emlékezni rá." Ő persze pontosan tudta az igazat valahonnan, és mondta is nekem: "Mégis minden nap emlékszel rá!". No komment.
Akkor értettem talán meg, azon a napon, hogy milyen jó is lehet, ha valaki talál egy megfelelő embert maga mellé. Egy életen át közösen küzdeni célokért, átlépni együtt akadályokon, megélni örömöket és bánatokat. Rendkívül fájdalmas volt látni egy családfő leköszönésének utolsó perceit és a megrendült családot. Mély együttérzésemet szeretném kinyilvánítani a Drechsler családnak.
Mindig tudtam, hogy a pókerben gondolkodni is kell. Pont ezért szeretem. Rengeteget játszottam már életemben. Ugyanakkor hiába volt jó lapom, a környezetemben lévő játékosok megdöbbentő lapjárásokkal törték derékba az általam felépített taktikákat.
Egy esküvő. Két ember közös életének hivatalos kezdete. Félelmetes. Gyönyörű volt az egész, és ez Heni, pont így kellett történnie mindennek. Gratulálok az ifjú párnak! Ugyanakkor ott láttam saját magamat is. Bizonyára már ott lett volna a gond, hogy a násznép előtt végig kell menni, képtelen lennék rá. Nem menne, az a sok szempár, ami a menyasszonyra szegeződik, számomra félelmetes. Megható ceremónia volt, tényleg. A végén egy-egy gyertyát vettek a házasok a kezükbe és meggyújtották közösen a harmadik gyertyát (eggyé váltak), majd elfújták a sajátjukat. Ez sem menne. Meggyújtanám mással a közös gyertyát, de nem tudnám elfújni a sajátom. Szerintem a házasság egybeköt valakivel, de mégsem szűnök meg ettől önálló lényként létezni. Nem fújnám el a függetlenségemet és az egyéniségemet senkiért, nem tudnám. A templomi ceremónia alatt az atya rengeteg dolgot megígértetett Heniékkel. Azt mondta azért születtünk a világra, hogy az Istent szolgáljuk. Én azt gondolom azért születtem a világra, hogy teljesítsek bizonyos feladatokat, és folyamatosan jobbá tudjak válni, végül úgy csukjam be a szemem, hogy semmit nem bántam meg, és letettem valamit az asztalra. Én önmagamat szolgálnám. Azt mondta Heniéknek, hogy ígérjék meg, hogy szeretik és tisztelik majd egymást az életük minden napján. Én ilyet nem tudok ígérni. Azt is mondta, hogy a gyerekeiket a kereszténység elvei szerint neveljék majd. Ezt végképp nem tudnám ígérni. Én olyan gyereket szeretnék felnevelni, aki a jó oldalán áll. De azt a sok szart, amit majd kap az élettől kreatívan és gördülékenyen tudja kezelni és megoldani. Azt szeretném, ha a jég hátán is feltalálná magát, mert ebben az életben végsősoron csak önmagunkra számíthatunk.
Nekem nagyon fontosak az ígéretek. Számomra az a szentség. Az én szavam helyt kell álljon, ha ígéretet tettem. Ezért ezt másoktól is elvárom. Dáviddal volt egy kis összezördülésünk emiatt. Én zördültem neki, nem is olyan kicsit. Sajnálom, mert túl durván fejeztem ki magamat, és nem tiszteltem, mert csúnyán beszéltem vele. Viszont eljutottunk egy olyan pontig, ahol visszacsatolta a feltevésemet arról, hogy ő igazából hogyan látja önmagát. Tudtam én, hogy nem szabad hagyni, és megéri minden nap, ha találkozunk megkérdezni: hogy vagy? Sokkal több ő, mint aminek magát látja. Jó lenne felnyitni a szemét. Volt haszna a durvaságomnak, mert pontosan amikor ő is kicsit mérges lett, felfedte azt a kicsi eldugott részt magából, ami engem érdekel. Láttam a fejemben, hogy a felszín alól érdekes és értékes dolgokat lehet előkaparni nála. Nagyon nehéz előkaparni. Pontosan azokat a mondatokat mondja nekem, amit 100%ig én is mondhatnék, mintha ismerne engem, csak nem is tudná. Beszélt a megfelelésről, nekem folyton önmarcangoló problémáim vannak emiatt. Beszélt a magányról, amit én is érzek magamban, hiába állnak körülöttem öten. Beszélt meg nem értettségről, kérte lássam meg az ő helyzetét. Nem is tudta, hogy már ennek előtte láttam. Néha jó lenne, ha ő is meglátná mi van az én fejemben :) Úgy érzem szüksége lenne egy barátra, és nem hiszem el, hogy ezt a mondatot képes vagyok kimondani vagy leírni, de: Úgy érzem mernék a barátja lenni. Minden zártságomat, félelmemet meg önbizalomhiányomat félre tenném. Ez történelmi mondat a Horváth Orsolya életrajzi könyvben :) Ilyet rég sikerült mondani, de még gondolni is.
Ígéretek, és fogadalmak. Ezek vagyunk mi egy párkapcsolatban is. Ezek vagyunk mi egy pókerasztalnál is. Ígérnünk kell, hogy szeretjük és tiszteljük a másikat egy párkapcsolatban, ahogyan azt is ígérjük, hogy csak keveset blöffölünk a pókerben. Fogadunk egymásnak örök szerelmet, miközben a pókerasztalnál is mindent egy fogadásra teszünk fel. De az asztalnál és az életben sem csak mi irányítunk, vak szerencse kíséri minden lépésünket, és hogy mellénk áll-e? Talán egyszer kiderül :)