Vannak olyan napok, amikor nem értem, hogy a körülöttem lévőkkel miért történnek bizonyos dolgok, vagy azt, hogy nekem ebben hol a helyem, miért kell átélnem. Nem feltétlen rossz dolgok, csak olyan furcsa. Sokat gondolkoztam már azon, hogy miért lettem ilyen zárkózott. Egészen vicces, mert a legtöbb ember nyitottnak ismer, pedig van az a világ, amit szinte senki sem ismer. Tudom miért történik ez. Annyira meg akartam védeni magamat, hogy végül talán nem csak befelé, hanem kifelé sem maradt nyitható ajtó. Olyan, mintha lenne egy szép váram, és a szobákba sokan belenézhetnek, de van olyan szoba, ami zárva marad. Móki ezt egyszer jól leírta a retündérmeséjében. Volt egy királylány, és szerette a népét, mindenkit beengedett a várába, de éjszakára mindenki hazament a saját házába, és a királylány meg egyedül maradt...
Mindenem megvan, egy szavam sem lehet. Ugyanakkor van egyfajta zárt világom, egy olyan énem, ami mindennek ellenére nem boldog. Nekem nem elég, hogy ott vannak a váramban napközben. Az életem eddig arra tanított, hogy ne bízzak könnyen, és csak az a biztos, amit egyedül érek el. Az emberek mindig cserélődnek körülöttem, a régiek is folyton változnak (Móki nem). Én pedig úgy érzem, hogy még mindig ugyanolyan vagyok, én erre eddig büszke voltam. Nem dobtam a barátaimat faszik miatt. Nem változtatott meg senki, ugyanaz maradt az értékrendem. Megőriztem a függetlenségemet, még akkor is, ha nem egyedül voltam, nekem ezek fontos dolgok. Olyannyira büszke voltam erre, hogy csak ez maradt. Még mindig nem tudom lejjebb adni az elvárásaimat a fiúkkal. Inkább csak hozzáadódott még pár dolog. Hosszú az a lista. Persze, tudom, ez milyen tök jó, de a másik oldal meg az, hogy én is csak a toronyban álló vén szatyor leszek, akinek semmi sem elég jó.
Nagyon várom, hogy elmehessek innen. Ha tehetném egész nyáron nem jönnék vissza. Nem maradt itthon(?) semmi. Egyik nap beszélgettem Dáviddal, és nagyon megrendített egy mondata. Utazásról beszélgettünk, és ott lyukadtunk ki, hogy jó elutazni, de az nem jó, amikor az élményeidet nem tudod megosztani valakivel. Elütöttem egy félmondattal, hogy ezen könnyen lehet segíteni. Tudom, hogy nem, és bocsi. Csak annyira tudtam mire gondol, de nem akartam emlékezni arra az érzésre. Egyébként én is félek ettől. Ha ki is nyitom a szobákat, akkor is csak ki-be járnak az emberek benne, és senki nem marad ott.
Szóval azon is gondolkodtam, hogy talán én tartom túl nagyra magam, és nem kellene. Azt érzem, hogy ami nekem fontos a világban, az másik embereknek az utolsó értékeik között van. Pl nekem fontos, hogy megismerjek valakit jobban, másnak az a fontos, hogy ágyba vigyen. Nem vagyok kompatibilis senkivel sem. Én nem tudom mi lesz így velem. Olyan gyökértelenné vált a létem. A régi kötelékek felszámolódtak (Móki nem), és nincsen helyette semmi. Az emberek bejönnek a váramba, eltöltenek ott időt, aztán elmennek. Sose volt állandóság.
Tudom, hogy sokszor jövök Mókival, de ő az egyetlen olyan ember, aki pisis korom óta a várban van. Nem zárkózott be az "üvegszobába", nem cserélt le pasasokra, nem feljetett el a megváltozott körülmények miatt.
Mire gondolnék, ha most vége lenne az életemnek? Állítólag lepereg előttünk, amit átéltünk. Biztos látnám, ahogy Vass Szilvit megverjük a wc-ben 6 évesen Mókival, az első közös bulink. Azt, amikor apát láttam utoljára, az beleégett az agyamba. Vagy amikor anya kimegy az ajtón, én meg bent maradok. Látnám a pillanatot, amikor a kezemben van a diplomám és a srácokat. A Szőkét is látnám, tudom. És Sárit meg Annát. Ezek a fő állomások, amik fontosak nekem.
Jól vagyok amúgy :) Csak nagyon várom már, hogy történjen valami. Nagyon várom a nyári szünetet :) Hátha tartogat valami elsöprőt a szabad élet....