Sokat gyötrődtem mostanában magamban az elmúlt időszakban. Minden olyan zavarossá vált, dönteni kellett. Rengeteg rossz gondolatom volt (és még van is) azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok elég bizonyos dolgokhoz. Az utóbbi két hét különösen kemény volt több szempontból. Ezért hát a szombati buli helyett vezetni mentünk, és ma is mentem. Ilyenkor valahogy jobban át tudom gondolni a lehetőségeimet. Úgy érzem van sok olyan is, ami megfelel a körülöttem élőknek. Meg van olyan út is, amelyik nem szokványos, és nagyjából minden másfeledik embernek nem tetszene, természetesen én ebben látok kihívást. Végső soron már tényleg nincs mit vesztenem.
Az éjszakai vezetés mindig meg tud nyugtatni, nyáron is sokat csináltam ezt. Olyankor csak az számít én merre akarok menni, és ez hatalmas szabadságot ad nekem. Most nem vagyok még a legjobb állapotban, de ha kicsit felszívtam magam, akkor tudom mit szeretnék kezdeni magammal. Tegnap andragógia órán hangzottak el olyan életvezetési tanácsok, amelyeken érdemes elgondolkodnunk mindannyiunknak. Nikinek igaza volt abban, hogy én még semmit nem rontottam el, amiért felelősséggel tartoznék, bármit kezdhetek, amit akarok.
Azt még nem tudom, hogy ezt a lehetőséget hogyan fogom beadagolni a hozzám közel állóknak, de majd csak sikerül valamiképp. Mindenki hülyének fog nézni, de ugyanakkor mindenki tudni akarja, hogyan lehet ez. Végtére is nem olyan érdekes ki mit gondol, az ember használja ki a tehetségét, már ha valóban van neki. Még ezt sem tudom eldönteni. Persze érzem, hogy történnek nem teljesen megmagyarázható események. Véghez is vittem, amit kitaláltam, egyedül is, nem kellett ehhez sem senki, pedig szerettem volna, ha nem egyedül vagyok.
Egyedüllét. Álltam már fel sokkal nagyobb esésből is. Ha szereted, engedd el, szokták mondani, hát elengedtem. Nem is igen volt más választásom. Pedig ezt most tényleg nagyon szerettem volna, voltaképp nem is gondoltam, hogy mennyire. Felmerült bennem a gondolat, hogy milyen jó kis életünk lehetne, így királyi többessel. Nekem...ilyen gondolat...amikor nagyon nehezen adnám már fel a csendes magányt. Megdöbbentő, hogy ezt valaki ki tudta hozni belőlem. Gondolkodás nélkül ugrottam volna. "Én nem is tudom mi az a boldogság." Azért mert ott állt előtted, de képtelen voltál élni vele, de csak reménykedek, hogy Neked jobb így.
Így maradt a szenvedés és a kínok, meg az, hogy egyelőre nem nagyon tudom kezelni a kitöréseimet. Nagyon nagyon erősen tartom magam így is. Most ez a maximum. Eközben pedig szembe jött egy olyan mondat velem, ami igazán betalált, jó értelemben. Mindig segíteni akartam másoknak valahogyan. Numerológiai szempontból is a 2-es az én számom, a segítő. Ezzel az újonnan jött fejlődési lehetőséggel tudok segíteni másoknak. Muti szerint ez így van. De Mókinak is igaza van, mi van, ha nem vagyok elég erős ehhez lelkileg? Bár én nem vagyok besz*rva egyáltalán ettől az egész dologtól, de ha ebből a veronai kis szösszenetből indulok ki, akkor igen kemény lesz. Nem mindenkinek természetes ez a folyamat, mint nekem is.
Még mindig ott van, hogy ezt hogyan fogom lenyomni a köz torkán. Vagy ez az-e, amit választanom érdemes. Arra is gondolok, hogy többet kellene Gyulán legyek, hogy segítsek a lányokkal Petrának. Sokkal többet szeretnék neki, nekik segíteni. Most ugye még a suli nagyon korlátozza a szabadidőmet, de nyáron sokat leszek ott.
Azért igazából mekkora nyerő helyzet ez nekem? Akármit tehetek, amihez kedvem van, nincs ami visszatart. Nem megcsömörlöttem, hanem nem tudom merre vezessem a kocsim, a mozgó kocsim. Egy irány biztos...előre :)
www.youtube.com/watch?v=QXXEpNa3CqQ