Saving Luna, az egyik kedvenc filmem. Vannak olyanféle csodák, amelyek mellett nem tudunk csak úgy szó nélkül elmenni. Néha nem is látjuk meg egymás szemében ezt, amit kapunk egy másik élőlénytől, embertől. Egy delfin, aki egy kisbaba és egyedül maradt. Mindent megtett, hogy kapcsolatba kerüljön az emberekkel, hogy szeressék őt. Az emberek meg ide-oda hurcibálták. Aztán ennek meg is lett az eredménye, Luna semmivé vált...
Én nagyon csodálom a definek intelligenciáját. Luna is kivételes volt. Emberi érzésekkel ruházták fel, pedig attól sokkal mélyebb érzései voltak. Mi emberek milyen felszínesek vagyunk. Nem is értjük ia körülöttünk lévő világ egyszerű szépségét, inkább félünk tőle. Félünk áttörni a falainkat, és inkább elfordulunk, minthogy látni merjünk bármilyen igaz dolgot is.
Nincsen letisztult egyszerű érzésünk, árnyalt érzéseink vannak, árnyat vetnek rá kételyeink. Mindentől félünk, kimondani is félünk, hogy erre vagy arra szükségünk van. És képtelenek vagyunk bebizonyítani, hogy van az az eltéphetetlen, amely nélkül nem megy tovább az élet. Inkább rombolunk, szaggatunk, de sosem vagyunk őszinték teljesen.
Luna igazi kincs volt. Aki ismeri a történetet tudhatja, hogy az emberi butaság hová vezet, hogyan veszíthetünk el olyasvalakit, akiről tudjuk, hogy nélküle az életünk sosem lesz teljes. Luna tanította az embereket, de az emberek túl önfejűek voltak ahhoz, hogy tanuljanak, még sajét hibájukból is képtelenek voltak. A tétlenségünk által vesznek el a fontos dolgok.
Ajánlom mindenkinek ezt a filmet, elgondolkodtató.