Az életben rengeteg szörnyűséget élünk túl. Olyan dolgokat is, amelyek után erősen megváltozik az életünk, az egyéniségünk, a világlátásunk. De az idő sok sebet begyógyít. Mégis, amit a múltban láttunk valaha, az örökre velünk marad, akkor is ha nem akarunk emlékezni rá. Egy ideig nem gondolunk rá, olyan, mintha el is felejtenénk, de van amit nem lehet elfelejteni. Vannak dolgok, amelyekkel együtt kell élnünk. Ott vannak minden reggel, amikor kinyitjuk a szemünket. Minden este, amikor aludni megyünk. Minden döntésünkben, amit meghozunk. Minden pillanatban, akkor is, ha azt hisszük, hogy nem emlékszünk rá. Ezek azok a mumusok, amelyeket a keresztjeinknek hívunk. Biztos vagyok abban, hogy mindenkinek van ilyen keresztje. Nekem van. A legfélelmetesebb mumus, amit eddig láttam életemben. Ez pedig az apám legutolsó napja. Az a nap, amikor felfogtam mi zajlik körülöttem.
A mumus visszajött. Itt volt már hónapokkal ezelőtt is. Talán végig, csak nem akartam szembenézni vele. De biztos vagyok abban, hogy még most sem tudok. Egy ismerősöm elmondta nekem, hogy hasonló betegséggel küzd, mint az apám. Nem tudja, hogy ez az a mumus, ami ellen nem tudok küzdeni. Nekem közvetve újra végig kell néznem azt a folyamatot. Sajnos még emlékszem, hogy mit tettem akkor. Jobban mondva mit nem...
Én nagyon szerettem az apámat. Tudtam, hogy beteg lesz, rengeteget ivott. Én pedig nagyon könnyen hagytam, hogy ez bekövetkezzen. Nem voltam elég erőszakos, csak hagytam, hogy ezt csinálja magával. Nem voltam ott, mert féltem tőle. Féltem, ha sokat piszkálom, akkor nem fog szeretni. Így is minden kedves szó tőle a mennyországba repített. Ha dícsért, akkor úgy éreztem megfelelek. Mindig meg akartam felelni neki, ezért nem mertem megszólalni. Aztán összevesztünk. Nem beszéltem vele hónapokig, mert nem akart látni. Aztán felhívott, és egyszer csak ott álltam az utolsó napján. Jól emékszem arra a napra. Üveges tekintettel nézett rám, mint akiből már kiszállt az élet. Rám nézett, de nem látott, el volt kábítva. Az szobatársa elmondta nekem, hogy éjszaka kiabált, hogy haza akar jönni. Én pedig felébredtem a gyerekkorból 18 évesen azon a napon. Én hagytam...hagytam, hogy ezt tegye. Két dolgot ígértem akkor. 1. Jó ember leszek, akkor is, ha ezt már soha nem tudom jóvá tenni. 2. Levezeklem a büntetést.
Igazából magamat betegítettem meg. A rohamok, azok voltak a legrosszabbak. Mert akkor mások is látták, hogy gyenge vagyok.Nem szóltam egy szót sem, csak a fájdalmaktól nem bírtam felkelni. Sokszor kaptam injekciókat. Ezt csináltam magammal, mert el akartam fojtani mindent. A kedvenc mondatom akkorról: " Erről nem beszélünk". Sokmindenről nem beszéltem. Sokáig.Senkinek. Aztán meggyógyultam. De tudom, hogy ezt soha többet nem bírnám végignézni újra.
Az élet visszadobta a labdát. Közvetve, de a részesének kell lennem. A legrohadtabb, hogy visszaemlékeztem. És tudom, hogy nem biztos, hogy erős tudok lenni. Hogy tudok nem sírni, csak kibírni. Ezért elhatároztam, hogy ezt megint csak egyedül kell elintéznem magammal. Nem vigyázhat rám senki. Én egy nagyon erős lány vagyok, és az a pici részem, ami nem az, az csak az enyém kell legyen. Már látszik az első fázis, anya látta már rajtam. Vannak félelmeim...
Dávidnak elmondtam a dolgokat. Megmondtam, hogy nekem nem kell ő. Ez nem volt igaz. Jobban kell, mint valaha. Nem bírtam ránézni közben, nem tudtam volna tartani magam. De nem akarom, hogy belekerüljön ebbe, hogy úgy lásson, megtörve. Mert ha engedném, és akkor hagyna ott, akkor nem tudom mi lenne, de nagy törés az biztos. Abban az állapotban nem tudom megvédeni magamat. Még saját magamtól sem. Azt mondta így nem tud segíteni. Ahhoz hogy hagyjam, hogy segítsen: feltétel nélkül kellene bíznunk egymásban. Ez neki nem megy, így nekem sem. Mondott egy érdekeset, amikor elváltunk. Azt mondta olyan vagyok, mint egy védőangyal,és teljesen mindegy miről beszélgetünk, 20 mondat után rájön mindig, hogy mennyi mindent rosszul csinál az életében. Ott, akkor megértettem valamit. Én is hatással vagyok rá. Nem örülök, hogy ezt érzi. Jobban szeretném, ha azt érezné, hogy segítek neki. Ahogy elváltunk azon kezdtem gondolkozni, hogy miért nem szeret engem. Hogy mit csinálok rosszul. Miért nem akar a barátom lenni. Szóval az Akácfa/Wesselényi sarkán már folytak a könnyeim. Minél jobban szeretném, annál inkább nem tudok megfelelni neki. Hogyan is tudnám megértetni vele, hogy én jó szeretnék lenni hozzá. Sok dolgot nem mondtam meg neki, nem akartam. Nem lett volna értelme, mert ő is védi magát. Olyan, mintha saját magamat akarnám megtörni, szóval megértem miért csinálja ezt. Nekem meg könnyebb volt azt mondani, hogy nem kell, mint azt, hogy kell. Nem foghatja a kezem, nem kérhetem rá. Mindenki a csalódástól fél. Én is. Félek a kudarctól, ezért félek végigjátszani a játékot.
Én, védőangyal? :) Én még magamat sem tudom megvédeni. Angyal? Az angyalok jók. Én tettem már olyat, ami nem jó. Mert vannak dolgok, amelyekkel együtt kell élnünk. Ott vannak minden reggel, amikor kinyitjuk a szemünket. Minden este, amikor aludni megyünk. Minden döntésünkben, amit meghozunk. Minden pillanatban, akkor is, ha azt hisszük, hogy nem emlékszünk rá. Ezek azok a mumusok, amelyeket a keresztjeinknek hívunk. Biztos vagyok abban, hogy mindenkinek van ilyen keresztje. Nekem van...
És egy zene nektek, ami ide illik és szeretem is nagyon: www.youtube.com/watch?v=qr77X7PH74w