Úgy érzem könnyítenem kell a lelkemen, és leírnom a tiszta igazat, hogy valamelyest erőre kaphassak, és lezárjak egy fejezetet önmagamban. Most semmi nincs. Nincs lélegzet, nincs szó, nincs magyarázat, amely könnyítene a lelkemen. Csak ez van, ez az írás, amely nem lesz tökéletes ma, de legalább segít nekem. Egyfajta könyörgés, hogy túléljem ezt az ürességet. Képes vagyok létezni benne, de élni nem. Azt hittem felkészültem erre a döntésre, készítettem magam folyamatosan. Nem vagyok méltóságteljes, csak....csak valami ami meghalt belül. Döntések. Ez az, amit mondtam. A tőlem kívül állókat nem tudom kezelni. De ahol egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Ezek a lehetőségek. Csak rajtam múlik észre tudom-e venni. De most még vak szeretnék maradni, sokáig.
Megértem, és én is így döntöttem volna. Az ember ha dönt a sorsáról, annak minden következményével együtt kell élnie. Nem kell ezt túlragozni talán ésszel, egyértelmű volt, hogy nem vagyok annyira erős hatással, hogy felülírjak egy szerelmet egy másikkal. Egy sokkal másabbal...Bár mit hívunk szerelemnek? Azon a kiránduláson, azokat a megvető mondatokat, amelyeket a párunkról mondunk szerelemnek nevezhetjük? Hallottam a saját fülemmel, hisz nekem meséltek eképp, de nem hittem el. Hallgattam, nem tehettem mást, aztán elhallgattam. Sosem tudtam volna azt mondani róla, amit nekem mondott a szerelme. Mivel ezt én tudom, azt is tudom, hogy rá fog jönni, de azt kívánom inkább sose tudja ezt meg, mert nagyon nagyot csalódna.
Lehetőségek. De mennyi volt, csak nem vehettem fel a kesztyűt. Hallottuk azokat az érzéketlen mondatokat nap, mint nap együtt. Meg is beszéltük, hisz egy gyerek mindig őszinte, és ha bízik, akkor elmondja, amit gondol. Nem állt módomban megvétózni azokat a szavakat. Hiába mondták annyian, de annyian, hogy csináljak valamit. Azt tettem, amit kellett, ott voltam mindig. Ezért olyan nehéz elszakadnia tőlem, mert mi ketten tudtuk, hogy akármit hallunk, akkor is ott vagyunk egymásnak. Nem mondhattam el a kapusnak, ez bizalom. Mint ahogy azt sem, amit ő erről az egészről mondott vagy gondolt.
Nem vagyok részrehajló a következő mondataimmal, de nem tudja mit választott. Nem mintha én jobb lettem volna. De legalább tényleg szeretni tudtam. Bár az én oldalamon csak ennyi volt. De néha ez többre elég minden másnál. Nekem is volt vesztenivalóm, nekem is szembe kellett volna fordulni sokakkal. Megtettem volna, meglepő,de tényleg. Tény, hogy túl nagyot álmodtam, de álmok nélkül hogyan tudnék lehetőségeket teremteni?
Most felébredtem. Kezdődnek a sírva kelős és fekvős napok, az éjjeli felriadások, amikor csak sötétség fog válaszolni arémálmaimra. Azért kaptam ezt az életet, mert elég erős vagyok, hogy megéljem. Ismerem magam. Kifelé boldog és magabiztos leszek, mert nem tudom gyengének mutatni magam, de itt bent...Itt bent nagyon fáj, és összetörtem. Sajnálom, hogy tudom, amit ő még nem. De nem én leszek az, aki visszaadja azokat a mondatokat, amelyeket az igaz szerelme mondott ki róla. Én nagyon másmilyen vagyok, nem rideg és tárgyias, erre büszke vagyok. Megmutattam, hogy másképp is lehet.
Álmok nélkül nincsenek lehetőségek. Én azt szeretném, ha nem ébredne rá arra, amire nekem rá kellett. Mert nem lesz akkor lehetősége boldognak lenni a választásával. Ha kívánhatnék, akkor erőt kérnék. Nagy szükségem lesz rá, mert lyukat ütött a szívemen ez az eset. Már nincs bennem remény, talán csak egy kicsi, hogy nem fog tudni elengedni. De ez megint csak egy álomkép, segít lélegezni. Csak azért nem kívánom, hogy erre rájöjjön, mert akkor tudom, hogy nagyon szenvedne. Jobban szeretem annál, mintsem ezt hagyjam. Így megtartom magamnak azt, amit tudok, és kérem a lehetőséget, hogy sose tudja meg, mit választott.
Most így érzem magam. Mint aki csak egy testben él, de lélekben nem. Hiszen ha elmegy, akkor én is semmivé válok.
www.youtube.com/watch?v=IDdWrrUvnV0