Nem értem néha, hogy miért nem tudok olyan lenni, mint más emberek. Annyira kusza minden. Nagyon nem találom a helyemet. Nem tudom milyen lehet katonának lenni, de sokszor mégis úgy érzem magam. Jó erősen tartom vissza, ami bennem van, és próbálok sokmindenki kedvére cselekedni. De belülről meg emészt fel annyira sok dolog. Miért nem lettem én normális ember? Miért van az, hogy akaratlanul mások életét is élem, amíg az enyém meg csak megy amerre akar? Miért van az, hogy másik embernek nem kell megszólalnia, hogy tudjam mire gondol, amikor meg saját magamról van szó folyamatosan adom az öngólokat? Tudom miért születtem ide, hogy harcoljak jó ügyekért és segítsek annak, akinek szüksége van rá, de nekem ez nem megy. Komolyan...hogyan lehetnék jó katona, ha magammal sem tudok megharcolni?...
Utálok itt nyavalyogni Nektek, csak annyira egy rakás sz*r mostanában minden. Leginkább én vagyok az. Nem bírok semmire sem koncentrálni, ne bírom lejátszani a dolgokat magamban, ugyanakkor rengeteg impulzus ér mások által, amik végképp lehúznak. Egy kicsit ki kellene kapcsolnom és fel kellene szabadulnom, de hogyan? Sosem bírtam láncok közt létezni. El akarok utazni, erre legközelebb a táborba lesz lehetőségem. De az még csak a szülinapomon lesz, addig meg mit csináljak, hogy rend legyen? Ma elmegyek egy kicsit és nem fog érdekelni semmi, tényleg. Lesz, ahogy lesz. Muszáj kiengednem a fáradt gőzt. Fáradt vagyok, lelkileg is nagyon kimerült. Legszívesebben leugranék egy sziklafalról be a vízbe, csak úgy mókából. De lehet megkeresem Szilvit, hogy hagy ugorjak le a legmagasabb műugró helyről. Csak kell valami plussz, valami más, valami veszélyes, ami elég adrenalint ad.
Nincs amúgy semmi bajom magammal alapjáraton, bár ez most így viccesen hangzik. Csak változásra van szükségem a környezetemben. Na ez megint hülyén hangzik, mert pont a múltkor írtam, hogy nem szeretem a változásokat. Nem szeretem, ha mások változtatnak valamin, ami befolyásolja az én életemet. Azt szeretem, ha az van, amit én akarok. Móki tudja, hogy ilyen vagyok, irányító. Nem szép dolog, de ilyen vagyok. Nekem csak az eszem van, amire rátámaszkodhatok mindig az életemben. A kínos helyzetekben többre megyek vele, mint a szépséggel mennék.
Megnyílni valakinek...Katona...nem megy. Magammal szemben is katona vagyok, nagyon erős. Caramel énekli: " Ez egy háború, amit magammal vívok, nem tudom mit jelent, mit igaznak hívok..." Nagyon erősen tartom magam minden helyzetben. Próbálok észjátékos lenni. De amikor meg jönnek az érzelmes pillanataim, akkor meg senki sincs a közelben, akinek menne ez a megnyílás. Márk egy áldás, de ő sincs mindig itt.
Odaállhatnék Dávid elé is megmondani az igazat, de minek? Változtatna valamin? Nem is értitek mire gondolok most. Felvettem a fonalát, és ez borzasztó, tudom mi lesz a következő mondata mielőtt kimondja. Próbálnék természetesen viselkedni, de természetesen hülyén viselkedek, és el sem mondhatom, amit igazán szeretnék. Próbálom, de egyszerűen nem megy. Na igen, mert félek. Tutira hülyének nézne, és ezt nem szeretném.
De ismerős mondat...Gergőnek is ugyanezt mondtam. És ha már itt tartunk, nem is hagytuk abba. Nagyon nem. Tegnap kezdődött megint, és nem is értem minek csináltam már megint a bajt magamnak. Csak nem volt kihez menni, ő meg ott van. Mármint beszélgetés szinten.
Szerintem Zsolti is félreértett. De neki sem mondtam meg az igazat. Mert, mert nem. Na igen, neki is ezt mondtam: mert nem. Tudtam volna normális okot mondani? Igen, csak valaki már megint parapudingot reggelizett...Szóval hallgattam.
Nagyon hiányzik már Móki nekem. Nagyon remélem, hogy tudok vele találkozni hétvégén. Ő az egyetlen ember, akivel ha beszélgetek, utána sokkal jobban vagyok. De előtte is sokszor vagyok katona. Ezt ő tudja is. Pedig neki úgy szeretném elmondani rendesen ezeket a dolgokat, csak egy szipogó óriásbébivel nem tudna mit kezdeni. És nem is akarom ennek kitenni. Pedig magamon kívül bizonyos dolgokban csak rá számíthatok. Szóval ha másokon tudok segíteni, talán magamat is előrébb kellene lendíteni.