Nagy különbség van aközött, hogy kik vagyunk, kivé akarunk válni, és mit mutatunk ebből a külvilágnak. Három, helyenként különböző egyéniség lakik bennünk. Nagyon nehéz címkékkel felaggatni ezeket a gondolatokat, mégis megpróbálom. Ki vagyok? Pajzs is, céltábla is. Kivé szeretnék válni?Önmagammá. Mit mutatok a külvilágnak? Mindent, ami nem én vagyok. Talán nem is az az érdekes kérdés, hogy "Ki?", "Kivé?","Mit?", hanem inkább az, hogy hogyan jutottam el eddig. Mindig abban a hiszemben éltem, hogy harcos vagyok. Átvészeltem egy nem könnyű gyerekkort, elvesztettem egy apát, és mások szemében állva tudtam maradni (belül nem). Elvesztettem a hitemet önmagamban, de vissza tudtam szerezni. Találtam olyan fiúkat, akik romboltak, de fel tudtam építkezni. Kitaláltam mit szeretnék kezdeni az életemmel, és el is értem. Sose sikerült volna eddig eljutnom egyedül. Pár embert megnevezhetnék, akik végigkísértek, de most nem ez lényeg, Vannak még mindig dolgok, események, amiktől nem tudok azzá válni, aki lenni szeretnék...
A világlátásom egyszerű stratégiára épül: erő és védelem. Nem tudok túllépni az önvédelmen. "Ami nem öl meg, az csak megerősít". Szerintem meg nem erősít, hanem gyengít. Én mindig mások szemével láttam magam, jó akartam lenni, hogy szeressenek. Szeressenek a szüleim, a rokonaim, a kollegáim, az ismerőseim. Nem szerettem ilyen lenni, sok kudarc ért. Aztán tudjátok, Apa meghalt. Erős maradtam, állva maradtam, meg el is fojtottam mennyire fájt. A mai napig el van ez fojtva, csak néha felszínre tör. Nem ölt meg, de legyengített. Aztán a fiúk, tökéletes csőd voltam már egyébként is, és minden tiszteletem Petié, aki végigcsinálta a görcsöket és rohamokat, és virrasztásokat. Szóval a fiúk is rántották csak lefelé az önbecsülésemet. Ami nőként azóta is a béka segge alatt van- bocsi, de nem tudom szebben kifejezni.
Aztán megtörtént a csoda: lediplomáztam. Életem egyik legjobb napja volt, mindamellett, hogy végigzokogtam, mert négyest kaptam. Ezzel úgy éreztem csalódást okoztam a szüleimnek, ezáltal önmagamnak is, bár anyukám igazán büszke volt, és sose volt terror, még ha egyest kaptam se. Lett egy jó munkahelyem. Aztán lettek "gyerekeim". Amit adtak hozzám emberként az felbecsülhetetlen. Nagy törés volt, amikor elment a kezdőcsapatom. Igazán nagyon gyengének éreztem magam, rengeteget sírtam, sírtunk együtt is, sírtunk a szülőkkel is. Nagyon nehéz volt elengedni őket, és azt a biztonságot, amit adtak nekem.
Valahogy minden felborult, aztán felébredtem. Megint harcos lettem, és ez látszani is kezd. Érzem újra az erőt, a küzdeni akarást, a nagyságot. Tudom honnan jöttem, tudom hová szeretnék eljutni, Ám vannak emberek, akik szerint az életünk célja a családalapítás, és enélkül nem lehetek egész ember. Szerintem a pártalálás egy lehetőség az életben, és minél jobban terhelitek rám, hogy majd jön, és akkor milyen jó lesz minden, vagy hogy időszerű lenne, annál inkább nem szeretném. Nálam nyomás alatt nem nő a pálma, hanem inkább másra fordítja az életét. Szerintem Mókin kívül nem sokan értik, hogy mi a bajom ezzel az egésszel. 27 évesen hogyan dönthetném el, hogy kivel akarok egy életet leélni, amikor még semmit sem ismerek szinte a világból? Miért nem látják azt, hogy én egyedül is vittem valamire, és ehhez nem volt szükség-függésem párra? Tudom, ez az emberi lét lényege, hogy társunk legyen. De néztetek ma már szét a világban? Olyan társat szánnátok nekem, aki nem becsül meg? Szerintem nem :) Úgyhogy majd én fogom eldönteni, hogy mikor és kit és hogyan. A másik dolog ezzel kapcsolatban. Ki milyen fiút képzel el mellém. Amikor én elmondom, hogy okos legyen és vicces, azt én komolyan is gondolom. Persze, legyen egy szép fiú, de most ha előre tervezünk, nem az a célom, hogy egy adonisszal legyek együtt, hanem a belső tulajdonságai jobban dominálnak. Eleve is nünüke vagyok a fiúkkal (jó oké, van akivel nem, és bocsi Dávid tegnap, kabalainni előhozta, és kösz, hogy elviselted, ez már határozottan a ciki kategória volt). Szóval így is csúnyának látom magam a sok szép lány között, és totálisan önvédelmi taktikára kapcsolok, ha egy kicsit rezeg a léc, kézifék behúz (pl ha mellettem kis fiatal kislányok rajongó tábort alapítanak, és meghallgatva ezt rájövök, hogy egy kicsi, bocsi, fiatalabb fiúnak igenis ez optimálisabb). Jó oké, ez megint kifogás. De higgyétek el, belenézek a tükörbe minden egyes nap, és amíg nem történik semmi konkrét, amitől nyeregben érezném magam, addig az egyet lépünk előre- hármat hátra taktika van. Na igen, mondtam, hogy a béka segge alatt van az önértékelésem, ez a női csőd gyerekek :) De innen szép visszajönni :)
Na érzékeny búcsút veszek, mert anya épp azt részletezi, hogyha ő is "feldobja a tappert" mit csináljak, elég morbid, de Anyu nem egy átlagos ember, mert ezt nevetve meséli :) Csók mindenkinek!
Ui: El kellene mennem Apához.