Meglepő tény annak ellenére, hogy láttam egy rakás romantikus filmet meg ugyanennyi latin amerikai sorozatot arról, hogy milyen szerelmesnek lenni...meg kell állapítsam, hogy én sosem voltam az szerintem. Vagyis én sokszor azt hittem, de azért valahol mindig tudtam, hogy ez nem az. Általában viszonzatlan volt, vagy épp én nem éreztem. Nagyon könnyen átsiklottam a lényegi kérdéseken, és ugyanilyen könnyedén mentem bele mindenféle kapcsolatba, amiből persze kijönni már nem volt ennyire egyszerű. Aztán történt, és most is épp történik ez a szavakkal leírhatatlan érzelmi hullámvasút. Már értem, hogy miért remeg az ember lányának a lába ha a szerelme ránéz, és miért érzi, hogy menten kiugrik a szíve, amikor a választottja üzen neki. Azt is értem már, honnan a lábfellibenős csók érzése, és az a furcsa gondolkodásmód, amikor nem tudsz másra gondolni, amikor elér a végzet..... csak tüzijátékra...:)
Biztosan állíthatom, hogyy ez az. Azt is állíthatom, hogy nagyon félelmetes ennyire szeretni valakit. Amikor tudod, hogyha hirtelen nem lenne, akkor egy világ omlana össze benned úgy, hogy ezt senki nem veszi észre rajtad. Ezt nem tudom elképzelni, egyszerűen nem, és nem is akarom. Ezzel ráérek akkor foglalkozni, ha bekövetkezik.
Nagyon nehéz. Ő is ezt mondaná szerintem. Nagyon nehéz együtt lenni, mindkettőnknek. Sokkal könnyebb lenne, ha valaki benyögné, hogy nem bírja és kiszáll. De én ezt nem akarom. Hihetetlen, de végre egyszer nem akarok elfutni, és nem akarom megvédeni magam. Ilyen még sosem történt. Amikor az ember talál valakit, aki egy igazi kincs, akkor hogyan is tudná elengedni azt? Ha a szeretet vagy a szerelem igaz, szívből jövő, akkor mindent ki kell bírnia és képtelen az elengedésre.
Most úgy érzem magam, mint a purgatóriumban, várok, hogy ítélkezzenek felettem. Innen nagyon egyszerű alászállni a pokolba, és a jó szerencsémen múlik csak, hogy a mennybe juthatok-e. Bár, ha jobban meggondolom, én már így is odakerültem, csak nem tudom mennyi időre. Földöntúli boldogsággal telnek a napok már három és fél hónapja :) Szóval mindenképpen megérte, és sosem fogom megbánni. Tudom, ez örökre szól. Sosem lesz olyan, hogy semmit nem érzek iránta.
Persze ez nem egy rózsaszín felhő. Vannak problémák. Most számomra nagyon küzdelmes. Kicsit hátra kell dőljek, és visszafognom magam a kommunikációban, olyannyira, hogy most arra várok, hogy írjon és mondja, hogy találkozzunk. Hogy amikor reggel találkozunk egyből úgy csókoljon meg, mintha az élete múlna rajta, mint aki nem akar elengedni. Talán arra várok, hogy hiányozzak neki. De ésszel meg csak szeretnék időt adni neki, hogy átgondolhassa a dolgokat.
Külön nehezítés, hogy egy hét múlva szombaton névnapom lesz, rá egy hétre pedig hónapfordulónk. Nekem annyira jól esne, ha most a napokban sokat írna, magától akarna látni engem. Meg akarna csókolni, meg akarna érinteni. Érezném, hogy fontos vagyok, bár ezt most is tudom. Piszok nagy mázlista vagyok. De amit meg mindennél jobban szeretnék, ha elhívna randizni. Szeretném azt az izgalmat, azt az együtt töltött időt, ami tutira tartalmas lenne, szeretném, ha megfogná a kezemet és úgy sétálnánk, és igen, ez részletkérdés, de rózsát is szeretnék. Nem fehéret, hanem vöröset. De nem a tárgyi ajándék miatt, ezt nem kell félre érteni, csak a gesztus. Szeretnénk nagyon nő lenni mellette, és szereteném éreztetni vele, hogy Ő számomra mennyire igazi férfi. Ez a névnapi kívánságom. Gondoltam leírom, csak így magamnak. Hátha teljesül.
Mindig jobban.