Tegye fel a kezét, aki nem mondott már igazat életében...Az enyém fent van. Sokszor nem mondtam igazat az utóbbi időben. Hívhatjuk, ahogy akarjuk...füllentés, blöff, elhallgatás, félre vezetés, titkolózás, valótlan állítása. De van erre egy szó, egy nagyon csúnya szó: hazugság. Van egy pont, amikor az embert utoléri a hazugság. Ott ül a vállunkon, tükröződik a szemünkben, óhatatlanul beleszőjjük a szavainkba, a tetteinkbe. Csak hát egyszer vissza nyal a fagyi. Minden hazugságnak ára van, valakinek fizetnie kell érte. De van az a pillanat, amikor rá kell döbbennünk, hogy létezik az a becsapás, amit képtelenek vagyunk tökéletes trükként kivitelezni. Én megpróbáltam. Igyekeztem becsapni a saját agyam, és ezért meg kellett fizetnem....hiszen végig azt hittem én irányítok, aztán egy nap kiderült, hogy mégsem....
Minden embernek van rossz napja, rossz időszaka, ami ideig-óráig beárnyékolja az önfeledten boldog életet. Tudjuk, hogy elmúlik, kialusszuk, megoldódik, begyógyul...De mi van ha soha nem tud meggyógyulni? Valahogy én is így vagyok.
El voltam tűnve sokáig. Küzdöttem. Egyedül kellett, úgy éreztem. Mert hát a magamfajta álmodozó azt hiszi, hogy különeges és csodálatos erővel bírok, amivel segítség nélkül mindent meg tudok oldani, minden kezben van tartva. Aztán egy este rájöttem, hogy az én kezemben nem a dolgok irényítása van, hanem valami, ami élesebb a tudatnál is.
A kórisme: szorongásos depresszió. Nem is részlezetném. Életfogytiglanra ítéltettem,mert sosem gyógyulok meg, de élhetek tünet mentesen. Lehetne rosszabb is. Persze ez nem ilyen könnyű. A magam felé támasztott perfekcionista elvárásaim nem tűrik el ezt az állapotot. Nagyon kemény, hónapokon át tartó mentális munka áll amögött, hogy én most erről tudok írni.
Hát mégsem vagyok sem csodálatos, sem különleges. Nem bírtam egyedül a bajjal. Kellettek orvosok, kellettek gyógyszerek, és kellett az a támogató környezet, akikre rányomtam a bélyeget, hiszen nekik is együtt kell élni ezzel. Aki tudja, hogy hová kell nézni, pontosan látja, hogy mi történt.
A környezet, hát igen...ez az elején nagyon nehéz volt. nekem nehéz volt beszélni, nekik nehéz volt érteni egyes tüneteket és azt, hogy huzamosabb ideig gyógyszerekhez vagyok kötve. Semeddig nem jutottam volna nékülük. Móki szépen kikapart a legmélyebbről, Tomi meg folyton tartott, hogy ne essek el. Ezen kívül ott a család, a barátok, akik hajlandóak voltak megtanulni így is velem élni, és biztosították azokat a körülményeket, amelyek folyamatosan szolgálták a javulást. Ezúton is köszönöm.
A kapusom. Őt nagyon sajnálom, hogy ezt kapta, amikor tudom, hogy ha a régit kapná ezerszer jobban járna. De tisztelem is, mert kitartott. Nem volt könnyű, sosem volt az ez a kapcsolat, de hát lassan egy éve tart. Nem tudok olyat mondani vagy tenni, amivel kimutathatnám azt a sok szép érzést és hálát, amit érzek. Ez az ember egy isteni szerencse, nem tudom mivel érdemeltem ki. Úgy ért meg, ahogyan más nem. Ismeri minden gondolatom, és én ettől egyáltalán nem félek. Jobb lettem általa.
Jobb lettem a küzdelem által is. Pedig csak egy kis agyi hormon, ami nem jól működik. Mégis előidéz egy élethosszig tartó állapotot és annak szövődményeit.Valóban, lehetne rosszabb is. Sokszor van jó napom, már kevésszer rossz. Ez még csak fél munka,mert ezzel együtt élni gyógyszer nélkül éberéget, tudatosságot és türelmet igényel, és ez egy nagyon gyenge pontom. Tanulok...tanulom becsapni az agyam, hogy a tüneteim, ahogy jönnek, azonnal menjenek is. Ez a kulcs.
Tegye fel a kezét, aki már nem mondott igazat életében....Az enyém fent van :) Sokszor nem mondtam igazat az utóbbi időben, és ennek volt ára. Minden ami történt az én felelősségem volt. Magam miatt tettem vagy nem tettem. De itt maradtam, élek és virulok. Meg fogok tanulni együtt élni ezzel az állapottal. Én irányítok már, nem a szerotonin hormon.Lesznek rosszabb napok is. De a nehezén régen túl vagyunk :)