Annyira szerettem volna egy hőst találni magamnak, komolyan. Valakit, aki törődik velem, odafigyel rám, és egyszerűen csak bátorít, amikor elbotlom vagy bizonytalan vagyok. Én gondoltam ezt férfinek hívják. Aki a nő oldalán van, és akkor majd fel lehet nézni rá. Tudom, tudom, melyik meséből jöttem? Valószínűleg abból, ahol nem volt férfi, csak puszilgattam a békákat, és vártam a csodát. Aztán eltelt az idő, és ugye 30 éves koromig terveztem, hogy megtalálom ezt az embert, ami itt van 2 hónapon belül. Aztán valami egészen mást találtam. Magamat. Még nem tisztázott, hogy meggondolatlanul merész és bolond vagyok, vagy a szerencse csillagzata alatt születtem, de ez is majd kiderül. Azt mondják, aki mer, az nyer...
Melyik ember megy a mai világban csak az intuíciói után? Szerintem egy normális ember sem. Még inkább nem ülnek a fenekükön azzal a tudattal, hogy majd az út találja meg őket. Így valószínűleg én a döntéseimben és a megérzéseimben a normális emberek átlaga alatt állok, ugyanis én most csak így vagyok önmagammal.
Nincs ezen semmi érdekes alapvetően. Az idősebbek aggódva néznek a jövő elé velem kapcsolatban. Hogy lesz és mint lesz, hiszen nem ártana tervezni, és felépíteni azt, ami előttem áll. A fiatalabbak meg bátorítanak, néhányan kicsit irigyelnek is ezért a vakmerőségért, a szó jó értelmében. Pedig ez csak egy érzés itt bennem, hogy szabad akarok lenni. Most nem vagyok az, hanem megfelelek mindenkinek (vagy éppen nem). Itt vannak sorban a dollgok, amit egy harminc éves embertől elvárnak, és nem tett boldoggá.
Ha választhatnék akkor utaznék és írnék. Utazóblogger lennék. Az óceán nekem az a világmindenség. Azért is utaztam el Izlandra meg Azori-szigetekre. Egyszerűen magához vonzott, nagyobb erő volt nálam. Tudom én is, hogy nem mindig tehetek ekkora dolgokat, hogy csak felülök egy repülőre és megyek, de jó volt megtenni. Az sem zavart, hogy egyedül indultam neki. Mindenki száméra kész tényeket adtam, senkivel nem beszéltem meg, kicsit hasonlít a mostani helyzetemhez.
Persze mindig van az az ajánlat, amiért hajlandó vagyok átgondolni a döntéseimet. Most is van az az ajánlat, de ilyet nem fogok kapni, és talán nem is szeretnék. Független szeretnék lenni, és élni akarok. Élni, ahogy én akarok, ahol én akarok. Szép szavak ezek, de nem tudom még hogyan fogom kivitelezni. Talán kevés a bizalom, hogy majd bejön, mint a kockavetés. Az biztos, hogy szeretnék egy kicsit utazni, mondjuk nyáron.
De a kötelezettség, az kötelezettség. Ki kell járnod az iskolát, meg kell írnod a szakdogád, meg kell felelj anyádnak, lennie kell egy társadnak, ezt vagy azt kell megtenned. De hol vagyok ebben én? Szerintem semmit nem kell tennem, ami nem motivál. Mert így olyan volt, mintha láncokat raktak volna rám és én is magamra.
Kellett egy hős, egy ember, aki megsegít, amikor elbotlok vagy bizonytalan vagyok. Aki odafigyel rám, és bátorít. Most azt gondolom ezt az embert számomra Horváth Orsolyának hívják. Bizonyos helyzetekben (bár ez elég öntelten hangzik), még fel is lehet nézni rá. De azért nem ártana, ha további hősök is belépnének a képbe. Nagyon szeretném. egy igazi hős mindig szabaddá tesz :) Ugye?