Néha nem látjuk tisztán hogyan találhatunk utat felfelé, a csillagok felé. Mi a jó megoldás, amikor lent vagyunk? Másokra rátámaszkodni? Vagy mindenkit elküldeni, amíg jobb lesz?
Én a magam részéről megpróbáltam élni az első verzióval. De az érintett már nagylánynak tart. Az érintett semmit nem tud, nem látja, amit én.
Móki szerint uwe lettem / kemény- az uwe szó eredetét ne firtassuk :P /. Az lettem, mert nekem elegem volt abból, hogy mindenkinek a kedvére tegyek. Gergőből volt elegem elsőként. Nyit felém, aztán meg épp nincs kedve beszélni. Nekem épp irányba tenni volt kedvem. Így nem voltam rest, és ki is mondtam hová kívánom. Ezt úgy utálom egyébként, minek kell kinyitni a kaput, ha nem lehet bemenni rajta? Nem bánt a dolog, hanem dühít. Nagyon nagyon mérges lettem egy pillanat alatt. Amilyen határozottan megmutattam a hangulatharcosnak merre kell mennie, megnyugodtam. Végre elküldtem magamtól. Pedig nem ártott volna, ha most megfogja a kezem, de ilyen áron nem kell. Sőt ama 12 éves eszmét is elvetettem, miszerint....hát ezt ide se merem írni.
Aztán jött Márk. Ott én voltam a nem normális. Még nem olvasta el a szombati napunkat követő helyes kis levelem, de gondolom nem fog nagyon örülni neki. A helyzet az, hogy beijedtem. És igen Móki „ Medve, ***** meg a fűnyíród” helyzet állt elő. Annyira cuki meg kedves meg minden, én meg olyan kripli tudok lenni vele. Már nem merek megbízni másokban, ezért elküldtem, mert megijedtem attól, hogy fontos lesz nekem és majd ő is elmegy.
Aztán díszpintyünket is elküldtem. Nem a szó szoros értelemben, de mondtam Tominak, hogy nem kell nekem. Persze ez így nem volt igaz, de ha ezt sulykolom magamban, akkor tényleg nem fog már hiányozni.
Egészen vicces, mert Balázs anyukája kérdezte is a héten egyik nap, hogy hol van a karkötőm. Itthon felejtettem, fürdés után nem vettem fel, de amikor így rákérdezett már nem volt akkora hiányérzetem, de azért volt.
Anya nagy felfedezést tett. Rádöbbent, hogy nem tud sok mindent rólam. Beszélgettünk erről Mókival a múltkor, nem szeretném kifejteni miért történt így, de engem ez a „hozzuk be az időt” nem motivál. Szóval én Texet megértő vagyok a témában.
Én ezt választottam, egyedül felfelé, hátha a megfelelő pályán eljutok a csillagokig. Amíg nem számítok másra, addig nem okoznak csalódást. Márkot bánom kicsit...nagyon.