Amikor már azt hinné az ember, hogy nem érheti több meglepetés, és a szavai süket fülekre találnak odafent is, akkor eljön egy pillanat, amikor eldobja az összes haragját és bánatát. Fejben átértékeli, hogy muszáj lesz kilépnie abból a vegetatív állapotból, amelyben csak lélegezni meg fagyit enni képes és bámulni a falat. Eljön egy nap, ami a végítélet napja, és tudja, hogy az Isten jól kicseszett vele, mégis arra az egy napra erejét összeszedve mégis felkel az ágyból, és elindul útjára. Az útra, amely valószínűleg bizonyos szempontból az utolsó, és bár próbál erős lenni, maga sem érti miért potyognak a könnyei. A kocsi megy magától a kerekein, és az ember benne pedig egy teljesen más világban van. Amikor aztán már temetni kényszerül az álmait, egyszer csak a jó Isten megszánja, és ad neki valamit, valamit amire nem számított, egy csodát. Igazából több csodát is egyszerre....
Bizony halkan teltek az elmúlt napok. Igazából folyton volt hangom, csak nem mindenki hallotta. Gyötrelmes néhány nap áll mögöttem. Én sose hittem, hogy egyszer lesz valaki, akit jobban szeretek saját magamnál. Tudom, ez milyen hozzáállás, milyen önző. De mivel én nagyjából 15 éve egyedül tengetem a napjaimat, így érthetőbb, hogy nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy átöleljem a világot. Bennem sok szeretet van alapvetően, de nem mindig tudom kimutatni. Mindig tartom a falat belülről.
Aztán jött valaki, akiről már rengeteget írtam. Jött, és megtanított lebontani a falat, nem taktikázni, hanem csak tenni és mondani, ami jön. Megtanított arra, hogy feltétel nélkül lehet szeretni, nagyon szeretni. Olyan szeretettel, ami túlnő saját önzőségünkön. Igen, ez a képesség nem velem született, meg kellett tanulnom. De valahol itt bent, mindig szerettem volna ezt érezni valaki iránt.
A sors kegyeltje voltam, hogy megismertem. Talán elmondhatom, hogy abban a pillanatban valaki nekem megadta az életem legnagyobb szerencséjét. De mint tudjuk a szerencse forgandó. Ezért nem lehetett felhőtlen a rózsaszín ég, amire attól a naptól nézek. Az életben mindig választani kell, döntéseket meghozni. Miképp én eldöntöttem, hogy bármit megtennék ezért az emberért, le is mondanék róla, ha kell, így neki is választania kellett. Minden választásnak van egy következménye. Nem tehettem semmit, és megvallom azt hittem napokig, hogy lélekben innen már nem tudok felállni soha többet.
Olyan mélyponton voltam, ahonnan már a szavak is alig tudtak kihúzni. Néha az embernek nem marad több szava. De az utolsó erőt összeszedve harcba indultam ma, hiszen ennyit ért azért a mi kapcsolatunk, hogy elköszönjünk egymástól. Számomra sokkal többet is ér. Úgy éreztem nem maradt szavam, csak könnyeim. Aztán rám mosolygott az ég...
Kaptam egy ajándékot, egy nagyon megható ajándékot. Olyasmit, ami megvéd engem. Át is alakítottam nyaklánccá, hogy mindig viselhessem. Ez az ajándék két szempontból is érdekes volt. Egyrészt ahogyan, amilyen szövegkörnyezetben, amilyen eredettel kaptam, az már önmagában is csak még nagyobb szerelemre lobbantott. Másrészt isteni jelkép van rajta. Mivel mostanában magamhoz hűtlenül rengeteget szóltam a Istenhez, egyből tudtam, hogy ez egy égi jel. Nem tudom mi végre, de meghallgattattam. Azonnal tudtam.
Utána eljött az a pillanat. A pillanat, amiért megérte 30 évet eltöltenem ezen az embertelen világon. Egy pici pillanat, amiről sosem hittem, hogy megkaphatom. A pillanat, amit minden ember szeretne megélni az életében. A kínt egyszerre felváltotta az eufórikus boldogság. Nincs az az ésszerű gondolat, nincs az az erős fal, nincs az az ember, aki ezt elveheti tőlem, ezt a boldogságot. Ez már az enyém, ez a pillanat a miénk. Boldog vagyok. Még akkor is, ha ilyen pillanat nem lesz többet, vagy ha valóban el kell válnunk.
Így most csak hálát tudok adni. Hálás vagyok, hogy ennyire szerethetek, és ennyire szeretve vagyok. Most egy ember vagyok, aki az utolsó erejét összeszedve minden szeretetét szavakra váltja, és elindul útjára. Az útra, amelyet valószínűleg bizonyos szempontból nem egyedül fog megtenni. Próbál erős lenni, de tudja, hogy nem kell mindig annak lennie, mert van, aki vigyáz rá. A kocsi megy magától a kerekein, és az ember benne pedig egy teljes más világban van. Amikor aztán már boldog és szerelmes, egyszer csak tudja, hogy a jó Isten rámosolygott, és adott neki valamit, egy csodát. Igazából a legnagyobb csodát...