Minden nap végén sötétségbe borul a világ. Minden sötétségben van valami kiszámíthatalan és izgalmas mozzanat. Az éjszaka titkai a legjobban őrzöttek, a leghirtelenebbek, és a legnagyobb meglepetéssel bírnak. Mikor nyugovóra térünk, már nem látjuk a fényt, hanem egyedül maradunk az olyakor kínzó sötétségben saját magunkkal, és bizony számot kell adnunk önmagunknak arról, hogy kik is vagyunk és hová tartunk. Az éj leple alatt bármi megtörténhet. Kibontakozhat bennünk egy új ötlet, amely új irányt ad a létezésünknek. Testet ölthet álom képében az a félelem, amely elől eddig sikeresen szaladtunk. Ismeretlen foszlányok válhatnak világossá, ismert rémképek köszönhetnek vissza. Bizony az éjszaka mindig titokzatos és sosem tudhatjuk hogy a várva várt nappal meghozza-e az igazi feloldozást...
Mostanában elég különösen telnek az éjszakáim. Tény, hogy magamra és a körülüttem élőkre nagyjából csak este jut igazán időm. Mindig elalvás előtt végiggörgetem a facebookot, és megnézem ki mint vet. Egy ilyen nézelődés alkalmával véletlenül láttam egy képet a Szőkéről. Belém nyilalt a felismerés, hogy miért most, miért így. Pont, amikor már kezdtem túltenni magam azon, hogy nem beszél velem, és olyan, mintha meghalt volna. De nagyon is él. Móki kérdezte, hogy felkavart-e és hiányzik-e. Ő tíz év volt az életemből. Sokszor ott volt, amikor kellett. Persze rengeteg rossz is volt, a vége főleg. Sokszor hiányzik. Bár ahogy telik az idő, már egyre kevéssé, egyre kevesebbet gonbdolok rá, de ez a kép nem volt fair odafentről. Nem kavart fel igazán, csak emlékeztetett valamire, amire nem tudom akarok-e emlékezni.
Persze Tomi is látta, meg akarta nézni, kíváncsi volt. Egyik éjjel rajta is rengeteget gondolkodtam. Nem áll össze a fejemben, hogy lehetek én egy kib*szott Reni neki? Tudom, hogy nem úgy vagyunk meg minden. De én azt mondtam, hogy hahó, miattad átgondolom a jövőmet. Ennél jobban hogyan mutathatnám, hogy kell nekem? Persze, tudom, tudom, nem vagyok hibátlan ebben a történetben, nagyon nem. Főleg most, hogy ennyire csapongok, olyan vagyok, mint valami éjszakai vonat, ami mindent elgázol, ami az útjába kerül. Tudom én, hogy az van, hogy most kivárunk mi lesz, de a türelmemről sosem voltam híres.
Ha meg már türelem...Most, hogy közeleg a visszaszámlálás egyre feszültebb vagyok. Éjszaka felébredek sokszor arra, hogy mi fog következni. Jött szépen a lelki terror, hogy mihez kezdjek és mihez ne. Mert embernek kell maradni az embertelenségben, természetesen olyan embernek, akit megálmodtak. Azért ez ma valamelyest lágyult, de ezt csak taktikai váltásnak érzem. Gondolom gyorsan, nyersen ért itt embereket a felismerés, ha valamit megmondok, hogy tenni fogok, akkor az úgy lesz. Nincs ember, aki megállítana. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ott volt az övön aluli ütés, hogy elmegyek egy hétre egyedül Görögországba, és nem lehet lebeszélni. Már várom a csatolt mellékletet, amikor ez az információ konkretizálódik, és akkor számítok a lavinára. Biztos vagyok abban, hogy lesz hozzá némi kommentár, de ez a kishajó is elment 30 év alatt, mint annyi másik. Nagyon nem hasonlítunk egymásra, hozzá képest csak egy lecsúszott idealistának tűnök.
Hogy ne legyen fordulatoktól mentes ez a bejegyzés, a mai nap margójára oda tartozik, hogy a probléma megoladni látszik önmagát. Testet öltött a héten párszor, és hát újra teljesen zavarba hozott. Főként, hogy tudtán kívül, akaratlanul hozzáért a kezemhez...megint. Én meg csak álltam ott lesütött szemmel mint valami génhibás elmeháborodott...megint. De kezembe vettem a sorsom, és az éjszaka órái alatt egy elég őszinte beszélgetés kerekedett köztünk, legalábbis részemről igen, de tudom, hogy részéről is. Minél többet tudok, annál nyugodtabb vagyok. Nem mondom,hogy nem vonz, de egyre mérsékeltebb. Dolgozom a megoldáson. Végülis csak hetek kérdése.
Végtére is, ha eljön a sötét éjszaka, mindenki saját magával marad kettesben, a saját börtönében. Mert mindig van rácsunk, akárhogy fitogtatjuk, hogy nincsenek korlátaink, és minden rács mögött vannak bűnösök és ártatlanok is...
www.youtube.com/watch?v=GNhKWZsxzBA