A mai bejegyzésem egy olyan embernek ajánlom, aki már 20 éve szerves része a mindennapjaimnak. Barát, testvér, család...minden. Ő Móki, a legjobb barátnőm, de ez már túl van a barátságon ( és most senki nem gondol rosszra :D ). Ha érdekel a mi történetünk, jó olvasást kívánok.
Tudjátok ez egy nagyon vicces sztorinak indult. Hat évesen iskolába mentünk, amely mindenki szerint csodálatos dolog volt, minden osztálytársunk imádta, jó kedvvel jártak. Ám az ajtóban minden reggel ott állt két kis szerencsétlen elsős, akik ordítva kapaszkodtak az anyukájukba, hogy nem akarnak bemenni. A magam részéről arra emlékszem, hogy mindig ezt mondogattam: „Menjünk vissza az oviba”. Anya persze máshogy emlékszik: „ Minden reggel ott ordítottál az ajtóban kislányom, mint a fába szorult féreg. Annyira sírtál, hogy mindig be kellett vinni a szertárba az igazgató néninek, hogy lenyugodj.” Hát igen, nem volt egyszerű :D A megnyugtató tény az egészben, hogy nem voltam egyedül, Móki is utálta az iskolába járást. Elmondása szerint ő már otthon az ágyban üvöltött, hogy nem akar elindulni. Aztán ahogy teltek a napok összeismerkedtünk. Állítólag én karoltam fel őt, erre már csak ő emlékszik, de elhiszem. Valahogy mindig egyszerre történtek velünk a dolgok kicsiként. Szinte egyszerre volt gipszben a lábunk. A nyomorúság magas foka: Rám esett egy porcelánpolc és beleállt a lábamba...Ínszalagszakadás. Mókinak vérömlenye lett, pár hét gipsz. Az első nem kívánt fiúzások. Mókinak Atom Anti, aki kedvesen a sulis bulin felkérte táncolni őt, válasz:nem. Meghívta kólára (ez akkoriban még nagy csajozós szöveg volt), válasz:nem. Meghívta más innivalóra (nagy választék nem volt 5. osztályban), válasz: nem. Mert persze csak évek múlva derült ki, hogy neki egy szilaj, kenus legényke tetszett, kigyúrt, napbarnított felsőtesttel, szőke hajjal és kék szemmel....Deny. Akkoriban még neki volt ízlése, míg én pattintottam Andrist, mert az osztály legstérberebb, szemüveges fiújáért voltam odáig, Sebiért.
Meg persze a közös viccek, amikor elsősként újságpapíron szexhirdetéseket olvastunk rajzórán, mert anyuék olyan festőpapírt adtak /Lívia extra bizarr játékai/. Vagy amint elhitetjük másokkal, hogy a broki a bróker szó rövidítése. Na de ennyi elég is ifjúságunkból.
Úgy adta az élet, hogy másik iskolába ment Móki, így egy ideig nem is beszéltünk egymással. Ezalatt az én családi életem kissé széthullott. Gimiben aztán újra felvettük a közös fonalat. Az első szerelmek...Nekem addigra lett ízlésem. Mókinak pedig hát ízlésficama lett. A legmenőbb fiúk kerültek képbe nálam, Mókit pedig mondjuk úgy, az idősebb, érettebb hímek vonzották, a túlérettek...de ezt is kinőttük. Az első igazi kapcsolat: nekem az élettől is elvette a kedvem, Mókinak is így utólag belegondolva. Mindketten másképp éltük meg: én egy anyamániás csecsemővel, ő egy pszichésen beteg szájhőssel. Azt hiszem akkor sírtunk először egymás előtt,aztán persze szokás szerint röhögtünk ki-ki a maga kínján, aztán a másikén is.
Itt most nem annyira mókás rész jön: eltemettük Apát. Ott volt velem végig, és sokat köszönhetek neki, mert évekig nem beszéltem vele (sem) erről az időszakról, Ő pedig kivárta, amíg képes leszek rá. Ott volt, amikor beteg lettem pszichoszomatikusan. De ez egy másik történet már.
Rengeteg belső poén született az évek alatt, már csak félszavakból, tőmondatokból, összenézésekből fergeteges röhögés van. Ha nyomozni akartok valaki után, nem kell messzire menni, csak őt kell felhívni. Éles esze van nagyon, lekövet mindenkit, ha szükséges,de meg kell említsem, hogy térképet tilos rábízni. Emlékszem egyszer elmentünk egy kutyás programra a Saru utcába. Előző nap megbeszéltük, hogy lenyomtatja a térképet. Már vagy egy órája sétáltunk a város közepén 40 fokban, mikor elhangzott a kérdés a szájából: „Nálad van a térkép?”. Mondtam: „De Te nyomtattad le”. Erre bájos mosollyal közölte, hogy jha tényleg, akkor nincs térkép. Sajnos a telefonjába épített GPS sem könnyíti a vele való közlekedést.
Sokoldalú nagyon. Művelt, szellemes, sok mindenhez ért. Jeleskedik a színjátszásban, gimiben nagy spíler volt, több darabban főszerepet játszott. Egykor azt hittem, hogy ő a színházhoz ment hozzá, míg én az ovihoz. De kiderült, hogy érzéke van az állatokhoz is, kutyakiképző és kutyakozmetikus. A saját kutyáira is nagy gondot fordít, még azt is tudják mi az a halott vietkong, nagyon vicces, mert szó szerint feldobják a pacskerukat. Kipróbálta magát a szociális szférában is. Mondjuk úgy, hogy tudtuk, hogy nem erre született. Hiszen kijárt a pszichésen problémás kliensekhez, ahol nem mindennapi dolgokat látott. Fejvesztve menekült akkor, amikor egy pszichés sérült ruhátlanul várta őt a megbeszélt időpontban.
Nem tudom egy szóval leírni őt. Ismerni kell, igazi egyéniség. Mindig kimondja, amit gondol, és mindezt nagyon okosan, lényegre törően teszi, emellett nem kell félteni, sosem bújtatja csinosabb köntösbe a kritikát. Ami a szívén, az a száján, kiáll magáért minden pillanatban. Nagyon nagyon erős leányzó lelkileg. Ha valamit elhatároz az úgy van, nincs kecmec.A családját is imádom. Muti és Fati, mintha csak az én családom volna. Lazák, kedvesek, mindig saját lányukként látnak a házukban. A családi bulik örökös tagja vagyok, ahol néha történnek váratlan fordulatok: WC-ben alvás, fotelban táncolás Zsolti módra, folklórműsor Fatitól, activity partyk, iszogatások, szilveszteri hajfestés ittasan , amely hónapokig meglátszik és sorolhatnám :)
Én nagyon köszönöm neki, hogy az életem része. Jó érzés, amikor van egy barátotok, egy testvéretek, egy másik feletek, aki ott van veletek az örömben és bánatban. Még különlegesebb, ha pisis korotok óta fogjátok egymás kezét :)