Atlantisz. Szép sziget, tele élettel, fejlődéssel, törekvéssel. Majd elöntötte a víz egy mozdulattal és mára csak legenda maradt.
Változások egy pillanat alatt. Az, amit sosem szerettem.
Ma úgy jöttem haza a munkából, hogy nem akarok egyedül lenni a négy fal között. Persze nincs itt senki, csak a gondolataim.
Nagyon várom már az edzéseket. Azt hiszem most ebben van minden reményem. Meg Mókiban, csak már annyira nem akarom minden nap traktálni azzal, hogy nem akarok egyedül lenni.
Tegnap nagyon hiányzott. Nagyon nagyon. Mondtam is Márknak, hogy kezdem megérezni, hogy nincs itt, és most nem jó így, mert szeretném Tomit. Márk mondta nekem, hogy ő meg itt van és természetes, hogy időt szán rám. De hát végül is idegenek vagyunk szerintem, csak hetente egyszer váltunk pár szót, most hogyan is támaszkodhatnék rá vagy bízhatnék benne? Nagyon aranyos meg minden, de kicsit zavarban vagyok néha, hogy mennyire avassam be vagy mi az, ami még nem terhes neki.
Aztán elég stresszes vagyok mostanában egyéb dolgok miatt is, naponta visszatérő gondok, amiket görgetek magam előtt, de nem látok megoldást.
Olyan nem igazi semmi sem mostanában.
Tegnap késő este megcsörrent a telefonom. Anya volt. Petrát kórházba vitték, a kicsik meg Klári mamával vannak. Kicsi Sári babám, kis keresztlányom. Nagyon megijedt az egész család, mert komoly a baj, talán fertőző betegsége van, ami megbetegítheti a kicsiket is. Ezen felül epekő, epehólyag-gyulladás. Sokat stresszeltem ma emiatt is, Sárika még anyatejes. Nem is úgy sikerült a nap, ahogy szerettem volna.
Egy pillanat alatt elboríthatnak mindent a hullámok a fejünk fölött, aztán csak megcsodálhatjuk az elveszett romjainkat.