Mindenki titkol valamit. Bizony rejtegetünk. Hiszen mindünknek van múltunk, és olyan jelenünk, aminek egy része senkire nem tartozik. Sőt van elképzelésünk a jövőről is, amely a fejünkben maga a Kánaán. A fejünkben...mi látjuk, mi tudjuk, de más nem. Miért van ez így? Talán szégyelni kellene azt, ami vagyunk, vagy csak félünk, hogy van, aki nem értene meg vagy elítélne? Mennyi kimondatlan gondolat lehet egy ember fejében? És hányszor mondunk mást, mint amit a szívünk diktálna? A környezetünk kilencven valahány százalékának hazudunk. Nem kicsit. Nem kis füllentések, hanem adunk egy hamis tartalommal megtöltött impozáns összképet, aminek köze nincs ahhoz, ami igazán vagyunk. Persze, majd megismernek...vagy nem. Elfogadnak, vagy nem. Érdemes igazat mondani, vagy nem? :)
Én sem vagyok büszke mindenre, amit csináltam, és most is csinálok. Nem mindig hozok jó döntéseket, többnyire nem. De nem igazán értem, hogy ez miért jogosítja fel a sorsot arra, hogy visszamenjünk a történelemben 10 évet...Ennyire nem csinálhattam rosszul. Én tudom, hogy ezen az éven el kell engedni mindent. Belülről érzem, de azért kirántották már párszor alólam a talajt, és a lehető leggroteszkebb módokon vették el azt/azokat, amik és akik kedvesek voltak nekem. Legalább egy minimális kapaszkodót kaphatnék.
Tudom, tudom, ne reklamáljak, kedden csak kérnem kellett, és lám este 11kor meg is kaptam.Ennek az ajándéknak igaza volt, nekem az kell, hogy szeressenek. Ezért kellene rosszul érezzem magam? Hiszen mindenkinek ez kell, hogy megértsék és szeressék feltétel nélkül, vagy nem? De semmi baj, kellően rosszul érzem magam amiatt, hogy lenéznek mások ezért a vágyamért.
De akárhány szúrást kell elviseljek, akárhány rossz pillanatot, én talpra fogok állni. Ha előre tekintek mi is vár rám, eléggé félek. Tudom, hogy nem megoldás, ahogy én ezt meg fogom oldani. Azt is tudom, hogy nem lehet titkolni a végtelenségig. Most egyedül kell lennem, tudom rég, csak félek, hogy így nem leszek elég erős. Pedig minden elengedés könnyebb, de mégis az a fixa ideám, hogy alapvetően nem egyedül kellene megöregedni.
Tomi azt mondja: "Mindenki olyan rohadtul különlegesnek érzi magát, de senki nem az." Persze kis naív hülye Horváth azt hitte, hogy ő különleges Tominak...Hát elhatárolódtam. Felesleges lett volna megint elmondani, amit gondolok vagy érzek. Legalább nem hazudtam. Messzire mentem vele gyerekek...
Sokat gondolkozok a Szőkén is. Hiányzik. Nincs jól, érzem. Szerintem ha meglátnám csak szorítanám magamhoz, de már nem férfiként néznék rá.
Szépen elvarrtam a szálakat mindenkivel, akivel lehetett, hogy magamnak dédelgessem azt az állapotot, amit nem akar senki meglátni belőlem. Szívem szerint elmennék, legalább egy évre.
Nagy nehezen 7 hét alatt elértem, hogy találtam valamit, ami megnyugtat, ez a vezetés. Viszont 7 hét alatt rátaláltam arra is, hogy a fölöttem lebegő kardot vívásra is lehet használni, így elkezdek újra vívni szeptembertől, minden téren.
Csak hogy mindenki azt kapja tőlem, amit elvár...Elvégre hangoztathatjuk, hogy nem kell senkinek megfelelni, és csak magunkat kell adni, de ez mind egy rohadt nagy hazugság. Senki nem adja önmagát, csak egy részét. Azt adja, amit mások szeretnének. Meglehet tényleg nem vagyunk különlegesek, sem erősek. Nekem már csak az a fontos, hogy úgy forgassam a pengét, amit kaptam, hogy a lehető legjobban jöjjek ki belőle. Van hova fejlődni...
Ha meg már vissza kell nézni régi önmagamra...www.youtube.com/watch?v=j5UFUAgHmFs