A hattyúk tava...Ez a mű azért olyan varázslatos, mert semmi nem az, aminek látszik. Akárcsak a való világban sem. Senki nem azt mutatja, ami igazán önmaga. Mutat valamit, amit láttatni kíván. Próbálja fehér hattyúként betáncolni azt az Istenadta teret, amelyre befolyást tud gyakorolni. De valójában a tér befolyásolja a hattyút. A körülötte élők szavai és tettei. Képes-e elengedni? Igen, képes rá, de nagyon kemény küzdelem árán. Így mindenki megnyugodna és elégedett volna? Igen, mert nem tudják, hogy a fehér hattyúban rejtőzik egy fekete is. Míg a fehér, fáradt, itt-ott megkopasztott szárnyak igyekeznek mindenkit felrepíteni a magasba, addig a fekete erős tollak mindenkit elsöpörve ki akarnak törni, minden nehézséget és fájdalmat sebesen a sötétben elnyelni....
Bennem mindkét hattyú él, és mindkettő másképp látja a saját sorsát és a körülöttük élőkét. Nem egyszerű vívódni közöttük, hiszen mennyivel boldogabb volna mindenki, ha fehér lehetnék, és milyen sok keserűséget okoznak a fekete tollaim azoknak, akiket igazán szeretek, hiszen őket tolják a szárnyaim a legtávolabbra.
Fehér hattyúként igyekeztem tökéletesen teljesíteni. Persze ez legtöbbször nem sikerült, de volt, hogy közel jártam hozzá. Hogy boldoggá tett-e? Nem, nem igazán. De boldoggá tette azokat, akik hittek bennem. Egyetlen egy élethelyzet hozott fehér szárnyaimnak igazi boldogságot.
De nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy tollaim lassan kezdtek elhullani, és úgy éreztem nem maradt elég, hogy más is velem repülhessen. Végül már én is csak egyre kevesebbet, szinte egyáltalán nem tudtam repülni. Ekkortájt történt, hogy kiserkentek fekete pihéim, melyek nem bírtak el semmit és senkit, hiába is voltak százszor erősebbek, mint korábban. Ahogy nőttek, készek voltak engem szabaddá tenni, és idővel arra is, hogy másokat is magukkal vigyenek. Nem mindenkit. Rengeteg embert ledobtak, és csak azokat hagyták magukkal az égbe jutni, akikben megrendíthetetlen maradt a bizalmuk. Akik nem bírálták vagy próbálták irányítani, hanem képesek voltak megszelídíteni az éjfekete szárnyakat.
Rá kellett jönnöm, hogy vannak olyanok körülöttem, akik tudják kezelni a bennem lakó feketeséget is. Láncok közötti kínlódásaimnak szemtanúi, de nem bírái. Fájdalmas kitartaniuk mellettem most, én is tudom, hiszen látják, hogy szinte senki sem jöhet közel, akkor sem, ha a földön vergődök. Egyedül akarom megoldani, egyedül akarok egyensúlyt teremteni, mert egykor hittem, hogy erre képes vagyok.
Bár sokan vitatkoznának azzal a tündérmesével, ami az én fejemben lakik vilégkép címén, mégis engem mindig ez a töretlen hit tudott éberen tartani és előre vinni. Hiszen akár fehér., akár fekete voltam, képes voltam betáncolni a teret a fürkésző arcok, a félresikló tekintetek és a segítő kezek kereszttüzében is.
Én is tudom, hogy nem holmi árnyékokként feketén vagy fehéren kellene látnom önmagam, de csak akkor tudok jól lenni, ha képes vagyok újra méltósággal középre állni. Idő kell és türelem. Meg még sok más, amit nem tudok ide írni, pontosan ezért üldözöm saját árnyékaim.
Talán mostanában keményebb vagyok és megváltoztam, mint többen mondják. De igazán nem vagyok keményebb, inkább egyre gyengébb. De sosem tartottam magam butának, most is pontosan tudom, hogy mit hogyan kell tennem, hogy visszataláljak önmagamhoz.
Nem kell szánalom, nem kell aggodalom, kész vagyok mindenki elé odaállni, akit érdekel, hogy milyen nehézségbe csúsztam bele. Két dolgot kérek: 1. Tőlem lehet kérdezni :) 2. Hagyjátok, hogy repülhessek. Ha ez megvan később képes leszek újra felvenni mindenkit. Én még mindig rendíthetetlenül középen állok.
Ezt a videot pedig mindenkinek ajánlom, aki meg akar érteni :)