Egyszer mind itt hagyjuk ezt a világot. Talán elmondhatjuk, hogy jól éltünk, talán azt, hogy nem éltünk. Az életben mindig választhatunk. Viszont mikor elmegyünk, akkor nincs választás. Nem tudhatjuk. hogy hogyan, nem tudhatjuk, hogy miként, de el kell mennünk, mert elfogyott az időnk. Nincs búcsú, nincs több perc, csak az itt maradtak emlékeznek egyszer ránk aként, amiként jól éltünk, vagy ahogyan nem éltünk, míg tehettük volna.
Mindig a jó emberek mennek el méltatlan módon. Akik által többek lettünk, akik tanítottak, neveltek, szerettek. Most egy közeli családi barátunktól búcsúzunk, aki nem várt hirtelenséggel távozott remélem egy jobb világba.
Az ember nem választhatja meg a családját, sokszor halljuk. De mégis vannak azok az emberek, akiket mi választunk és családunkként szeretjük. Nekem Boross Emil ilyen volt. Kis korom óta a szűk családi programjaink egyik alappillére volt. Különcsége tette igazán szerethetővé. Ő értette meg legjobban, hogy miért érdekel az utazás ennyire, illetve sok dolgot együtt gyűjtöttünk. Távozása felfoghatatlan, megrendülve állunk a történtek előtt.
Most újra változnak a családi összejövetelek. Először Apa nélkül ültünk le ugyanahhoz az asztalhoz évről évre, aztán Kati nélkül, és most ismét megváltozott a mi kis egyszerű, választott, szűk családunk.
Nincsenek szavak amelyekkel kifejezhetném azt a szomorúságot, amelyet az általa hagyott űr miatt érzek. Nincs könny sem, mert képtelen vagyok még felfogni és elhinni azt, hogy ismét egy értékes emberrel lettünk kevesebbek. Szeretettel emlékszünk rá, és sosem felejtjük el.