Mindenki a saját fényét keresi. A fényt, amibe kapaszkodhat, akkor is, ha démoni árnyak veszik körül. A legmélyebb sötétségben is fel kell ismernünk a helyes útra vezető világosságot. Hajlamosak vagyunk az első fénysugárnak is megörülni, és azt követni. Megmenekültünk, ha megtaláltuk, és elég erősen kapaszkodunk. De minden fény kialszik egyszer. Van, hogy egy erős csattanással, vagy egy random váratlan gombnyomásra, de legtöbbször csak egyik pillanatról a másikra kimerül a forrás. Nincs az a fény, amely örök lenne. Mert ebben a világban semmi sem örök. Mindenki azt a fényt vetheti magára, amit csak akar. Ám van az a nyomasztó sötétség, amiből csak egyetlen kiút létezik...a saját fényünk ragyogása...
Voltak nehézségeim az elmúlt időszakban. Sokszor nem láttam a fényt az alagút végén, minimálisan sem. Amikor a leginkább sötétben tapogatóztam, akkor csapott le egy rég nem látott árny. Már elüldöztem egyszer, kőkemény munkával, évek alatt. A démonokat el lehet üldözni fejben, csak akarat kell hozzá. Nem tudom másnak ez hogyan megy, de én hiszek abban, hogy nekem sikerül.
Hiszitek vagy sem, a sötétben, abban a sötétben, amikor elvetettem minden lehetőséget magam körül, jött valaki. Egy valaki, aki szintén árny volt. Néha a sötétség a barátunk is lehet. És ezt a barátot én nagyon régen szeretem már, jobban is, mint barátot. Hiába egy árny, egy bújdokoló az éjszakai fényekben, aki engem meg akar védeni a démonaimtól. Sajnos ő is küzd a saját démonaival, és nem tud nyerni.
Egy éve én kizártam az idegen fényeket. Nem láttam benne rációt, nem volt benne jövőkép, nem volt semmi. Hihetetlen, hogy éppen egy árny törte át az áthatolhatatlannak hitt falat. Sajnos ez a sötétség már nem akar megvédeni engem. Vagy épp így véd meg.
Döntésemet e kapcsán némi harag indokolja. Hisz az éjszakai fényekben rám szabadított egy nem kívánt megnyilvánulást. Ami nagyon fájt. Összezártam megint a falat előtte. Legalább el tudtam mondani mit érzek. Aki ismer az tudja, hogy nagyon nehezen mondok ki ilyesmit, és ő volt a 2. akinél komolyan is mondtam. Azt az erőt és fényt, amit ő váltott ki belőlem, most becsomagolhattam egy csini ajándékdobozba, és elküldhetem annak, akit érdekel...
Az éjszakai fények sokaságában előfordul az a villanyoszlop, amely folyton szikrázik. Már már lángra kap. És hevessége egyszerre félelmet és csodálatot is kivált. Ebből a szikrából jutott nekem is. Olyannyira, hogy lánggá változott. A láng pedig tűzzé. A tűzzel játszani elég veszélyes, de van benne valami domináns, és ez tetszik. Tetszik, hogy kitartóan ég. Persze nem érti, hogy én miért vagyok "fényérzékeny", amikor benne rengeteg élet van. Nem akartam ezt választani. De nem akartam várni sem, nem volt mire. Egy év azért hosszú idő. Kötődöm ehhez a szikrához. Az egyértelmű, hogy nekem az árny kell, de a szikra is fontos.
Nem tudom mivégre alakulnak a dolgok. Jó tudni, hogy van az az út, ahol a fények igenis rám világítanak, és ha kialszanak, akkor is képes vagyok fényességet generálni belülről...ragyogni...és ezt elég ha csak én gondolom így :)
Ezt a dalt meg imádom, és ide illik :)
www.youtube.com/watch?v=-LHPRbEAxy4