Sokszor próbáltam ezt a bejegyzést megírni, összeszedni. Annyira padlón vagyok a napokban, utóbbi hetekben, hogy az elmondhatatlan....
Nekem csak azt magyarázza meg valaki, hogy van az elképzelő tábla vagy titok, vagy tök mindegy ki minek hívja. Hogy van az, hogy én tudok hinni egy gondolatban, egy elhatározásban, egy akaratban és akkor, amikor még realitás is van benne, akkor nem történik meg sosem.
Nyilván nem vagyok tökéletes ember, soha nem is leszek. De könyörgöm, hogyha én kiválasztom, amit szeretnék, és ehhez tizenx évig hű is vagyok, akkor miért van ez a szenvedés? Sok körben vesztettem már, oké, akkor elhatároztam magam itt pontosan 13 évvel a mneglátni és megszeretni után, és akkor kidobtam az ablakon az összes érzést, ami volt bennem felé. 13 év alatt nem jutottam előrébb, rendben, én voltam a f*sz, elpocsékoltam az időt, lépjünk tovább. Nagy levegő, újratervezés. Csak azt mondjátok már meg nekem, hogy van az, hogyha már elhatároztam az újrakezdést, akkor előkerül emberünk és még akkor sem képes bevallani, hogy szeret engem. Jó, oké, nem szeret, de akkor ne dobja vissza őt az élet folyamatosan. Elküldtem, jó nehéz volt, erre feljön egy ilyen esemény? Pont most? Nem is tudom mit kezdjek ezzel, mert ha elmegyek, akkor esélyes, hogy kiborul nálam a bili...
Persze az ember lányának legyen B terve is. Oké, elég durva arculcsapás volt a Szőke, de túl vagyok rajta, tényleg. És akkor még nem elég, hogy az élet nagy körforgása nem megy a nagy Ő nélkül, még a Szőke is visszakacsint, hogy rólam álmodott és engem keresett. Balra a második ajtó, tényleg gyerekek, ez röhej. Most direkt szivat valaki? Érte is mennyi mindent megtettem már? Nem akarom itt magasztalni magam, de tényleg sokat adtam, és akkor az nem kellett, akkor el lehet menni.
Kicsit unom már, hogy mindenki segítője meg őrangyala legyek. És rám ki vigyáz? Nekem mi jut? Ki jut? Jó, ezt is tudom. Én csak P-né Horváth Orsolya leszek és más nem. Most is tartom. De mostmár azt mondom, ha nem leht az, amit én szeretnék, akkor már nem is érdekel és murdeljek meg egymagamba. Csak legalább ne dobálja senki vissza azt, amihez soha nem lehet közöm az én szintemen.
Annyira dühös vagyok és tehetetlen. Miért nem elég az valakinek, hogy úgy szeretem, ahogyan van? És ennek szellemében sok dologból engedek is. És tudom, hogy azért nem történt semmi, mert fél, hogy ő is ennyire szeret. Na mindegy. A Szőkével meg amit dobáltok az egy vicc. Ha szeret, majd küzd, ha meg nem akkor hagyjuk már ezt.
Jól kipanaszkoidtam magam, csak már annyira nyomasztott, Gyűlölöm a tehetetlenséget és ezt a szenvedést is. Mert egy probléma nem ott kezdődik, hogy nem az van, amit én akarok, tudom én is, csak már annyi évem és hitem van benne, és ha már fel is adnám, akkor miért kell beszúrni, hogy még jobban fájjon?