Mókival egy kedvenc mondásunk: Mindig van lejjebb. Tegnap azt hiszem tényleg szembesültem a ténnyel: van még sokkal lejjebb is.
Megtudtam valamit, amire hasonló arcot vágtam. Mókikám ez az az arc. Az én kezem ugyan senki nem fogta abban a pillanatban (Móki a telefonon keresztül), de Márkhoz nagyon nagyon odabújtam sokszor (bocsi és köszi) és Ati meg asszisztált a magamhoz téréshez.
Kicsit kusza ez a bejegyzés, de nem szeretném leírni mi is történt. Jól vagyok, meg vannak nagyobb dolgok is az életben, csak az ajkam lehullt. Nagyon nagyon nagyon szeretném holnap Márkot. Fáradt lesz, mondta is, hogy lehetséges, hogy nem jön Atika szülinapjára, de én imádnám, ha ott volna. Mondott nekem tegnap valamit, valami baj van körülötte, de azt ígérte vasárnap elmondja nekem. Már ha jól emlékszem erre a részre.
Ezt meg Mókinak küldöm, ő igazán nagyon nevetni fog ezen a dalon: