Amikor először megláttam a végtelen Atlanti-óceánt, képtelen voltam levenni a szemem róla. Álltam a hajó elejében, és nem érdekelt, hogy öt réteg ruhát kellett felvennem, a mínuszban fagyoskodtam három óra hosszát a hajó elején, a jéghideg hullámok akkorák voltak, hogy időnként felcsaptak a fedélzetre...Csak álltam ott némán, szinte mozdulatlanul, mert rabul ejtett a végtelen rejtelmesség. Hiszen fogalmam sem volt, mire is várok, vagy mit fogok megtapasztalni...Valami olyat, amely szavakkal leírhatatlan. Ritkán tudom megadni magam a szabadság érzésének, és ritkán esek szerelembe ennyire tartósan, mint aznap a Reykjaviki-öbölt elhagyva...
Ugyanez az óceán fél évvel később a lábam előtt hevert Sao Miguel szigetén. Egy újabb találkozás, de már napfényben és fürdőruhában. A sötét lávahomok feketeségében ott volt a lehetőség, hogy belépjek a kéklő óceánba, ahol néhány lépés után az ember ki sem látszik a vízből. A bokáig érő vízben állva egyszer csak jöttek a hullámok, és hirtelen a fejem fölé tornyosultak. Kiszolgáltatott érzés volt, izgatott voltam,de nem féltem, hiszen én döntöttem így. Ha csak percekre is, de részévé váltam a sejtelmes mélységnek, ahol bármi megtörténhet...
Bizony bármi megtörténhet. Másodpercek töredéke alatt szembesülhetünk azokkal a csodákkal, melyeket a teger élővilága adhat.De az ámulat számomra mindig csak pillanatnyi, mégis mély nyomot hagy. Elraktározom a fejemben, és igyekszem a szívemben is, hogy bármikor visszahívhassam, ha magányosnak érzem magam.
A nyugodt víz a napsugarakat úgy veri vissza, mintha millió drágakövet szórtak volna a tükörsima felszínt időnként megtörő hullámokra. Ezt átélni káprázatos élmény. Nincs meleg és nem hideg, csak szabad végtelenség. Olyan érzés, mintha csak a mennyország felől nyílna egy fényes lépcső az óceán mélyére, és ugyanez a boldog fényesség vetül a parton bámészkodókra is, mint amilyen, én is voltam. Ide belépni felelősség, ritkán teszem meg. Kevés lehetőség adódik rá, és ha van is esély, akkor is számolni kell a következményekkel.
A fényesség nem végtelen. A felhők gyorsuló menetelése gyakran elzárja a fény útját, ezzel pedig teret enged a félelmet keltő árnyékoknak. Nem tudhatjuk,hogy az árnyjáték közepette miért olyan csendes, és félelmet keltően nyugodt a víz. Ha már ismeri valaki eléggé az óceán hangulatait, akkor biztosan tudja, hogy ez csak rosszat jelenthet. Vannak előjelek, először csak ártatlan szélfújás, aztán a fekete homokszemek felemelkedése, és végül ezek a szemek összeállva söpörnek végig a parton. A fák levelei nem csak könnyedén bólogatnak, hanem előbb utóbb azért küzdenek, hogy ágaikat ne csavarja le a könyörtelen vihar előtti harc.
Aztán eljön az a pont, amikor laikusként is felismerjük, hogy megérkezett a vihar. A hullámok tombolnak, nyoma sincs a boldog fényes drágaköveknek az izzóan kéklő vizen. Egy pillanatra el sem tudjuk dönteni, hol érnek véget a több méteresre emelkedő sötét hullámok, és hol kezdődnek a villámokat szóró gomolygó fekete felhők. Csak a hullámok dühösen összecsapó fehér habjai választják el az eget a víztől.
Amikor elcsendesednek a vihar hangjai, a víz is nyugodni látszik. Ekkor lehet látni, hogy mekkora pusztítást tud végezni egy nem várt esemény. Hiszen lelkesen álltunk ott néhány perce az idilli kékségben. Most pedig az óceán kidobta, ami nem kellett, hordalékok mindenfelé. Halak, kövek, kagylómaradványok, ágak és minden más, amit nem is vártunk.
A pusztítás megöli a lelkesedést. Bár még nem süt ki a Nap, még nem oszlanak el a felhők, mégis gyúlhat fényesség a határtalan szürkeségben. Talán egy világítótorony.Egy olyan világítótorony, ahová nem szabad belépni. Mégis a szürkeségben csak egyfajta közös jelet kell kibocsájtanunk egymás felé, hogy segítsen átlendülni az átélt viharon. Egy S.O.S. jelzés, ennyi az egész. Nincs ez így jól...Komolyan el kellett gondolkozzak efelől. De most ez segít...Segít kivárni, hogy áttörjön a napfény a sűrű sötét égen, le a nyugvó óceán felszínére, hogy újra megvilágítsa az utat, az utam talán a pillanatnyi mennyország felé...
Ui: Ez a bejegyzés egyáltalán nem az óceánról szólt :)