Amikor belépek ide, az a szöveg fogad: "Ide írhatsz". Van hogy nincs mit leírni, vagy csak nem tudod szavakkal elmondani, amit gondolsz.
Tomi...egy hét van hátra, egy találkozás, egy pár óra, amikor nagyon erősnek kell lenni és boldognak. De nem vagyok az, legszívesebben jól kisírnám magam. De hát egymagamban nem akarom, sose hagynám abba. Mókinak nem akarom, mert nem szoktunk sírni a másik előtt. Anya nem is tudja milyen nem jó így nekem. Tominak meg azt szeretném mutatni, hogy büszke vagyok rá (ez így is van), és nem azt, hogy mennyire nehéz azért egy év után elengedni. Szóval megint nem bírom kiengedni önmagam. Szombaton megpróbálok lazítani a dolgon, meglátjuk.
Örülök, hogy elmegy, ez nagy lehetőség, végig bátorítottam rá. Majdnem egy év alatt sokat fejlődött, előrébb lépett. Hát én nem. Nem értette meg, hogy képes vagyok lépni, csak nem vagyok hozzá elég bátor, ő pedig nem hitt bennem annyira, mint szerettem volna.
Volt egy évig valaki, aki "rám nyitotta minden nap az ajtót"." Voltak szép pillanatok ". "Sokat adtunk egymásnak". És most nem is sorolnám tovább, mert érzem már gyűlnek a könnycseppek. Én minden nap kimondtam azt a szót, Ő pedig minden nap bebizonyította. Csak most nehéz.
Nem hallgatok zenét napok óta, nem tudok. Nem olvasok, csak munkadolgokat meg híreket. Bírja még ki az a bili csütörtök reggelig!
https://www.youtube.com/watch?v=HPhc0fV18RM