Sokféle tánc létezik a világon. Ezek közül mindig választhatunk melyik áll hozzánk a legközelebb. Amit kiválasztunk az lesz a hobbink, a szenvedélyünk. Megtalálni az igazi szenvedélyt nem könnyű, sok tánclépést teszünk, míg ráérzünk a sajátunkra. Akármennyire igyekszünk megtanulni a helyes lépéseket, néha óhatatlanul hibázunk. Ám hibáinktól és sikereinktől függetlenül egy dolog sosem maradhat ki egyikünk életéből sem....Bizony el kell táncolnunk a kötelező táncokat. Azokat amelyeket sokszor nagyon kötött lépésekkel, ám mégis egyenes tartással végig kell csinálnunk. Még akkor is, ha nem érezzük magunkénak, hiába kifogástalan teljesítményt nyújtunk....
Kötelező táncok. Kötelező mosoly, kötelező megjelenés, kötelező udvariaskodás. Persze közben ordíthatunk belülről, de ezt kifelé senki sem veheti észre. Talán csak azok az emberek, akik egy pillantásunkból tudják mire gondolunk. Nekem ilyen elég kevés van.
Mostanában nem találom a helyem. Sokat táncoltam már a kötelezőt. Mindenki örültbüszke meg , csak valahogy én nem. Most valami szabadabbra vágyom. Persze nem hagyhatok itt mindent, mert én most így gondolom. Azért ennek lennének következményei. Nem tudom mi az a kicsi, ami ennyire hiányzik. És nem is tudom van-e alapom itt sérelmezni ezt a kis hiányérzetet. Hiszen anyi mindenem van, és becsülöm is.
Jött az új gondolat Móki révén. Menni szeretnék utána, el Pestről. Szerintem ez egy kolosszálisan jó ötlet volt részéről. 4 és fél év, amíg folynak a tanulmányaim. Most így néz ki. De ez még bőven változhat. A cél is változhat, de itt jegyezném meg, hogy nekem a család előrébb van, mint a munka. Nem véletlen mentem volna ki külföldre (Svájcba), ha fel lett volna dobva a labda. És ha már itt tartunk ez épp nem egy kötelező tánc. Ez valami egész más, bénítóan más.Ha lett volna lehetőségem, én választottam volna. Ez egy olyan tánc volt, amit képtelen voltam és vagyok már gyakorolni. Akkor sem ha minden nap itt van még velem.
Elmentem Henihez babalátogatóba. Beszélgettünk valakiről.Ezt meg igazságtalannak érzem. Az én táncom, az én álmom, én tanultam a lépéseket, erre megkapja valaki, aki pár hónap alatt tehetségesebbnek bizonyul befektetett munka és energia nélkül. Nem a tényt sajnálom, csak a folyamatot.
Maradtak a kötelező táncok. Azok, amelyeket elvárnak, meg amiket muszáj. Hiszen ígéretet tettem. És ha már erre az ígéretre terelődött a szó...Na ez is a baj. Még egy hónap van hátra a sötét napig. Most sokkal jobban megvisel, sokkal többet eszembe jut. 10 éve dolgozom ezen ígéretem betratásán. Talán pár nap múlva már csak egy szegmense van a dolognak, ami még elmaradt. "Diploma, jogosítvány, nyelvvizsga, ECDL vizsga, és akkor nem féltelek, mert megállsz a lábadon bármikor". Na igen, nem voltunk egyformák. De megígértem, és be is tartom. Talán én ezt mondanám a saját gyerekemnek: "Célok, kitartás, szorgalom, szeretet, és akkor nem féltelek, mert megállsz a lábadon bármikor". De ki tudja mire gondol az ember halála előtt pár nappal. Talán ilyenkor jut eszébe, hogy lehetett volna másképp is, lehetett volna jobb szülő is.
Van egy dolog, amiben mostanában igazán a kötelező táncokat vélem felfedezni, és ennek nagyon nem örülök. Befolyásolták a körülmények nagyban, de talán az idő is. Öt évet gondoltam erről, de erősen gondolkozom azon, hogy nem lesz ennyi. Hiszen néha érdemes váltani.Én pedig sosem terveztem egy egész életet ebben a minőségben leélni.
Teljesen mindegy mit választunk. Mindennek alapjai a kötelező táncok. Csak az a nem mindegy, hogy a tanult muszáj lépéseinket hogyan hasznosítjuk arra, hogy megtaláljuk a saját tánclépéseinket.És persze nem utolsó szempont, hogy a saját lépéseinkre felfigyel-e valaki más :)