Mindenki bélyegeket aggat a másik emberre, kis cimkéket, amelyek ráégnek az áldozatra, és onnantól azzal a tulajdonsággal azomnosítjuk az illetőt. Én az utóbbi napokban már sok kis cimkét megkaptam. Voltam már : "Keménynek nézel ki, de "érzelmes" lány vagy" meg olyat is, hogy "rohadt kemény" vagyok. Amúgy szerintem annyira nem is. Persze van, aki teljes mértékben falakba ütközik velem kapcsolatban. Nem is szívesen mutatom meg neki milyen vagyok, mert csak félrevezetem a labirintusban. Hogy miért? Mert elég nehezen mutatom ki, amit érzek. Akit szeretek, azzal poénkodok. Akit nem szeretek, vele udvarias és kimért vagyok, abszolút ne közelíts üzemmód. De a falak csak védenek engem, mert láttam már olyat, hogy túl könnyen engedtem át valakit a hozzám vezető úton...
A jó hír, hogy van kiút, ami hozzám vezet. A rossz hír meg az, hogy kell bolyongani is. Hogy nehéz-e ezt megtalálni? Annyira nem, csak ész kell hozzá. Aki kicsit gondolkodik, az hamar ráérez a kis elrejtett jelekre, amik segítenek. Például a 3-7 éves gyerekek kérdés nélkül tudják az egyetlen utat. Persze egyértelmű, hogy okosabbak ebben, mint mi felnőttek, az érzelmi intelligenciájuk jóval több.
Hogy kemény vagyok-e? Ez egy nagyon jó kérdés. Nyilván mindig adom a keményet, de ha nem így lenne, nem én lennék. Tudok kemény is lenni, igen sokszor szükségem volt már rá. Ha ez bárkit megnyugtat a szüleim elé állítottam mindig is a legmagasabb falakat. Olyannyira, hogy ez egyik ugyebár hirtelen végleg el is ment. Nemsokára megyek a temetőbe, mert édesapám 61. születésnapja közeleg. Hihetetlen, hogy lassan 12 éve meghalt.
Meg én vagyok az "érzelmes lány" is. Aki nagyon nehezen enged valakit sebezhető közelségbe, mert akkor céltáblának érzi magát. De ha már valaki addig eljut, hogy olyan közel áll hozzám, akkor az bizalomból meg szeretetből van. Nyilván Móki életem leghosszabb kapcsolata, aki majd egyszer rám szórja a földet, ha eljön az idő. De ez is cirka 3-4 évembe került, hogy egyáltalán egy fiúra is komolyabb szemmel rá tudjak nézni. És lám, ha egy kicsit nem figyelünk, már meg is valljuk, amit érzünk. Tomi nagyon könnyen végigment a labirintuson, és megtalálta az utat hozzám. Persze előnnyel indult, mivel ismer kb 15 éve. Nagyon nehéz, rohadt kemény vele. Az a nem kívánt önismereti tréning is, amin én átmegyek közben. Még várok, adok időt ennek. Most lazább voltam kicsit én is. De meg kell mondjam, hogy saját magam elé is állítok falakat a labirintusban, mert annyira jól ismerem már a történetet, hogy vannak emberek, akik csak úgy mást választanak. Nem akarok akkorát koppanni. Főleg most nem, hogy felfedeztem a spanyol viaszt.
Közben telik az idő ugye. Én is mászkálok a labirintusban ide-oda, és igyekszem keményen tartani magam ahhoz, amit eldöntöttem. Jól döntöttem, érzem is. Még a konkrét helyzetet nem tudom elképzelni, de azt tudom, hogy erre a döntésre szükségem van. Meg még a döntésem fogadtatását sem tudom elképzelni. De ez végül is olyan, mint amikor felültem egy repülőre, és elmentem Izlandra. Tudtam, és kész. Idén is menni szeretnék nyáron, most kilátásban is van egy út talán, de nem vagyok túl biztos abban, hogy összejön.
Szóval nem igazán tudom milyen vagyok. Mondjátok meg ti, milyen vagyok? Végülis minden ismerősöm járt már a labirintusban, és vagy eljutott hozzám, vagy nem :)
www.youtube.com/watch?v=k0BWlvnBmIE