„Retündérmese”
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóságos királykisasszony. Mindenki nagyon szerette őt, még olyanok is a legjobb barátjuknak érezték, akik nem is ismerték őt igazán. Bizony nagyon kevesen ismerték őt valójában. Ez a királykisasszony ugyanis nem hétköznapi királylány volt. Az arca mindig derűs volt, folyton mosolygott és nevetett a népre, mikor elhívta őket hatalmas palotájába. Szerették őt nagyon és mindenki vele akarta tölteni az idejét, élvezni a társaságát, mert elbűvölte őket gyors észjárásával, frappáns mondataival, derűs hangulatával. A nép azonban nem élt vele a palotában, és mikor mindenki nyugovóra tért a saját otthonában, ez a királylány bizony egyedül maradt a palotában. Az összes mosoly és jókedv elillant az arcáról és a szívéből és csak a sötét félelem és magány maradt. Soha nem látta így a népe, nekik soha nem mutatta meg a szíve legbelsőbb titkait.
Ez a királykisasszony nem az volt, mint akinek mutatta magát. A nép csak egy kedves, vicces lányt látott, valójában azonban igazi harcos volt, kőkemény páncéllal. Tudta, hogy hétfejű sárkányok vannak a világban rengetegen… Már többen is be akartak törni hozzá, de ő királyi testőrség, vagy hadsereg nélkül győzte le őket egyes egyedül. Nem tudta ezt róla senki, mert nem ismerték a történetét. Némelyik sárkányról elsőre nem látszott, hogy ártó szándékkal jött, így őket a királylány a bizalmába fogadta… más sárkányokat már be sem engedett, mert tudta, hogy mifélék… de egy közös volt ezekben a sárkányokban: egyiknek sem engedte, hogy fölé kerekedjen és elfoglalja a palotáját! Mindegyiküket kiűzte onnan. Közben ő is, évről-évre egyre jobban megsérült. Aztán már úgy érezte, hogy nem éri meg ez a rengeteg harc. Elfáradt. Gyengének és védtelennek érezte magát. Visszaemlékezett azokra a pillanatokra, mikor erős volt, magabiztos és pontosan tudta, hogy képes a világ összes sárkányát legyőzni! Mostanra azonban fogalma sem volt, milyen veszélyek várhatnak még rá… Vajon hány sárkány van még odakint, akivel meg kell küzdenie?!
Egy napon megjelent a palota kapujában egy zöld, aranyos kis béka. Kuruttyolt és ugrált, ahogy a békák általában szoktak. A királylány a szemébe nézett, és úgy érezte, hogy ez a kis béka a lelkébe lát. A tenyerébe vette hát őt és bevitte legszebbik lakosztályába. Ott etette, babusgatta, szeretgette és csak telt-múlt az idő. A királylány egyre több időt töltött a békával és végül óriási döntésre határozta el magát: beviszi kis vendégét abba az egy szobába, amit mindig, mindenki előtt zárva tartott… Az ajtó kinyílt és félelmei hatalmas forgataga tárult a szeme elé, de nem félt, mert a kis béka a kezében volt. A béka látott minden fájdalmat és félelmet, ami a királylány szívét nyomja. Látta a sebeket a lelkén, látta, hogy mennyire gyenge és elcsigázott. Ekkor a királylány egy nagyon furcsa tettre határozta el magát. Maga sem tudta, milyen megfontolásból, de a tenyerében tartott kis állatkát a szájához emelte és csókot lehelt a béka homlokára. Ahelyett azonban, hogy a kis béka daliás herceggé változott volna, egy ló lett belőle… Ráadásul beszélt is! „Kedves, szép királylány! Megmutattad nekem szíved legmélyebb titkait és megbíztál bennem. Nekem mégis itt kell, hogy hagyjalak, mert magam is rengeteg sárkánnyal küzdök. Az egyikük változtatott békává! Talán egyszer herceg leszek, de egyelőre csak egy herceg lova lehetnék… Segítettem volna neked, ha tudok, de képtelen vagyok herceggé változni!” Azzal a ló megfordult és sebes vágtával eltűnt a palotából, ki a kapun, el a messzeségbe.
A királylány végtelen szomorúságot érzett. Ismét egyedül maradt, kitárta a szívét, de csak még egy sebet szerzett. Olyan hangosan zokogott, hogy a szomszéd országokban is hallani lehetett és úgy ömlöttek a könnyei, hogy a palota előtt már egy kisebb tó keletkezett. És a királylány csak sírt, csak sírt hét éjjelen és hét nappalon át. Egyedül volt, a palota üres és keserves zokogását visszhangozták a falak.
A nyolcadik napon azonban érdekes dolog történt. Váratlanul látogatója érkezett. „Miért sírsz ennyire?” Kérdezte egy ismerős hang. A királylány felnézett és gyerekkori játszótársát vélte felismerni, a szomszéd királyság királykisasszonyát. Nagyon megörült neki, hogy látja, mert nagyon sok szép emléket jutatott az eszébe!
„Itt élek ebben az üres palotában. Társaim a félelmeim. A lelkem sajog a rengeteg sebtől, amit a sárkányoktól szereztem és mikor kitárom a szívem valakinek, csak még nagyobb fájdalmat kapok! Nünükének érzem magam, nem vagyok már olyan, mint régen.” Szipogott a királykisasszony. „Ugyan már!” Szólt régi cimborája. „A palota csak addig vidám és jó hely, míg gyerekek vagyunk. Emlékszel, akkor hogy szerettünk a szobákban és a kertben is játszani? Aztán minél idősebbek leszünk, egyre több sárkány próbál betörni hozzánk, mert irigylik azt, amink van, vagy, mert valahogyan hasznot akarnak húzni belőlünk! Én is tele vagyok sebekkel. A lélek sebei sajnos nem gyógyulnak be, így csak egyre több és több lesz.” „De ha ez igaz, hogyan élünk majd boldogan, míg meg nem halunk?” „Ez nagyon egyszerű. Amikor csak sárkányokkal és gonosz varázslókkal, lóvá változott békákkal találkozunk, addig nem lehetünk boldogok. A boldogsághoz kellenek a jó dolgok. Például egy játszótárs a múltból, akivel minden szép emléken osztozhatsz és akivel gyűjtöd tovább a szép emlékeket, hogy azok enyhítsék a lélek fájdalmát. A sebek mindig ott lesznek, de minél több szép emléket gyűjtesz, annál kevésbé fogod érezni. Aztán végül tudod, hogy ott vannak, de már nem érdekelnek, mert fontosabb lesz az a sok-sok vidám és jó élmény, amit a palotán kívüli világ és ez a sok-sok szoba rejt, amiket még ki sem mertél nyitni!”
Azzal a váratlan vendég kézen fogta a királykisasszonyt és együtt szaladtak ki a palota kapuján, hogy elkezdjék a szép emlékek gyűjtését. Azóta is ezt teszik és szobákat nyitogatnak, ha még meg nem haltak!
Vége