Időről időre eljön a pillanat, amikor azt érezzük, hogy átsiklunk bizonyos dolgok felett. Nagyobb sebességre kapcsolunk valamilyen okból, és igyekszünk csak az útra koncentrálni. Egy célra, amit el szeretnénk érni, és nem is vesszük észre, hogy valójában mit is hagyunk ki, amikor egy pontra fókuszálunk. Én is egyszerre egy célt tudok szem előtt tartani, néha azt az egyet sem. Igyekszem mindig elegánsan és gyorsan elérni, amit akarok, akárcsak egy Mustang. Persze vannak alkalmak az én életemben is, amikor Mustang módjára elbízom magam,és csaknem a szélvédőn esek ki a kocsimból a meglepetéstől...
Sokszor szeretek száguldozni. Mindig előrébb három lépéssel a jelennél. Gyorsan is vezetek, tudom. Talán nem is nekem való.Gyorsan is gondolkozok, na ez meg kifejezetten ártalmas is sokszor. Belülről mindig Mustangnak érzem magam. Majd én megcsinálom...Majd én bizonyítok...Majd én megmutatom..Majd én jobban tudom...Igen, igen, nekem sokszor nagy az arcom, ezért füstöl mindig a motor, mert fejjel szaladok a falnak.
Borzasztóan türelmetlen vagyok. Mindent gyorsan akarok elérni, és egyszerűen nincs türelmem kivárni bizonyos lehetőségeket, mert azonnal szeretném megugrani. Nem értem miért kell erre vagy arra éveket várni, ez időpocsékolás. Amikor a kis Mustangommal ott vagyok jóval hamarabb, mint a megengedett sebesség ésszerű határa diktálná. Persze, ilyenkor jönnek a kínos pillanatok, amikor magamra kell erőszakolnom, hogy behúzzam a kéziféket. Mint látjátok, ekkor a kerekek is szikrát hánynak. Tétlennek és tehetetlennek érzem magam ettől, de hiába vágom tönkre a Mustangom képtelen vagyok ott hagyni az út felén.
A kis célok elérése nem tölt el örömmel. Hanem gépies természetességgel könyvelem el, hogy ezt elvártam magamtól, és ez még nem az, amitől büszkévé vagy elégedetté válnék. Ha már megtanultam váltani meg használni a pedálokat az nem nagy cucc, az csak az alap. De ha már egyre magasabb elvárásokat támasztok magammal szemben, az már kihívás, az már vadászat, az már sebbesség, az már verseny. A versenyben pedig győzni kell.
A szélvédő meg...Hát van az a pillanat, amikor egyértelműen tisztán látok egy nem várt helyzetben. Tudom, hogy jó vagyok benne, jól vezetek, jól cselekszem, nem engedem ki az irányítást a kezem alól. De mégis van, aki egyszerűen szemből belém száll a sztrádán. Pedig én csak azt tettem, amit jónak láttam. Nagyon nehezen tolerálom, ha egy élethelyzetben nem tudok mit tenni, meg van kötve a kezem, és betörik a szélvédőmet.
Nem könnyű Mustangnak lenni. Kell a szabadság, kell az eredmény, kell az elismerő pillantás, kell a győzelem is. De legfőképp a száguldás kell.Hogy a saját tempómban akadálymentesen jussak el A-ból B-be. A baj ott kezdődik, hogy ez a tempó nehezen összeegyeztethető törvényekkel,emberekkel, embernek látszó embertelenségekkel. Sok a tábla, sok a jobbkéz, pedig mindig rossz vége lesz, ha elvonja valaki a figyelmem....
Olyankor rá kell jönnöm, hogy hiába érzem magam Mustangnak, ami erős és gyors, mégsem vagyok az. Csak valami ütött kopott régiség, amit ugyan nehéz irányítani, de még épp eldöcög ahová szükséges, ha nem jön közbe semmilyen váratlan bonyodalom. Pedig igazán a látszat ellenére még mindig ott van benne az a kis Mustang, amivel képes mindenen végigszáguldani...