Holnap lesz édesapám halálának 11. évfordulója. Sokat gondolkoztam azon, hogyan emlékezhetnék meg erről méltóképpen. Talán csak azokkal a szavakkal, amiket Hozzá intéznék....
Szia Apa!
A látszat ellenére sokat gondolok Rád, minden nap szinte.
Elsősorban sajnálom, hogy a szavam még nem tudtam kellőképpen betartani. Sokszor ez az egyetlen ígéret köt ide ehhez a világhoz. Erőt is tud adni a rossz időszakokban, de ezt biztosan látod fentről.
Hiszek abban, hogy felkerültél, hiába is voltál a saját sorsodnak a kovácsa. Talán nem ezt akartad, vagy nem így. Én nem haragszom már kicsit sem, mert már tudom azt, amit akkor nem. Haragom csak egyetlen személy felé fordul a haláloddal kapcsolatban. Mindig ott motoszkál bennem az az 1%. Hacsak egy kicsit is jobban figyelek, és nem az öntelt sértettségem dominál. Változtatni nem tudtam volna ezen, de nem így lett volna. Ezért vagyok képtelen szembe nézni veled, ott ahol évfordulókon és halottak napján kellene.
Sokszor megkérdezem magamtól, hogy tudnál-e jó tanácsot adni. Az utóbbi időben úgy érzem, hogy semmit nem tudok felmutatni, semmit nem értem el. Valószínűleg nem panaszkodnom kellene, de van az a tükör, ami elöl nem lehet elbújni. Nem így terveztem, és csak jöttek a pofonok. Ami egykor várat jelentett, ott már csak jelentéktelen kőhalmokat látok. Most először nem tudom, hogy mit is akarok igazán. Mindig mindenre volt egy fix tervem, volt célom, most semmi nincs. Élek napról napra.
Így találtam ki azt a dolgot, amiről Jóskával is beszéltem. Illetve dolgokat. Próbálok nem csalódást okozni senkinek, és adni valamit magamból. Akkor nyugodtabban dőlök hátra. Végülis a végcél is csak egy cél. Nagyon elfáradtam, és szeretnék elmenni innen. Ezt sokféleképpen megtehetem, mégis arra kérlek, mutass egy kiskaput, ami legalább megadja az irányt!
Gondolom ami most van, azt hívják életnek. De én nem ilyen életre vágytam, és ebben a muszájban éltem már eleget, és elég volt. Ha tehetném elutaznék egy jó időre. Csak így egyedül. Akkor senkit nem bántok, és engem sem bántanak.
Nem értem, miért nem meséltetek arról,hogy megbocsátani ennyire nehéz? Meg újra bízni is nehéz, és elmondani az igazat is nehéz. Embernek lenni nehéz, és én mindig csak egy dologra vágytam igazán...jó ember akartam lenni. Nem lettem az. Most csak sok pénzt szeretnék, hogy elmehessek innen messzire.
Teljes mértékben lemondtam arról, hogy valaha is társas lény legyek. Befejeztem. Nem akarom hallgatni, hogy hány évem van hátra még szülésig, és azt sem, hogy majd ha lesz gyerekem. Nem lesz. Én nem ez alapján vagyok valaki. Régen egyedül is voltam valaki. Tudom, hogy én martam el mellőlem sok mindenkit. De igazán csak egyetlen hatalmas baj van velem, az, hogy nagyon akarok. Az emberi kapcsolataimban nagyon nehezen akarok valakit igazán, de akkor meg már nagyon. Pedig azt hittem Tomit Te is bírnád. Mindegy, csak a Szőke sincs már.
Amikor már nincs kihez forduljak, mert egyszerűen nem tudom elmondani nekik, akkor beszélgetek Jóskával. Olyan, mintha olyankor ott lennél Te is. Meg remélem is, hogy itt vagy. Vagy inkább azt, hogy olyan helyen vagy, ami sokkal jobb neked, mint az életedben. Annak jobban örülnék. Rossz, hogy nem tudok veled olyan gyakran beszélni, mint szeretnék, de bízom abban, hogy boldogabb vagy.
Nem gondolom, hogy leszerepeltél volna apaként. Nélküled akkor sosem gyógyultam volna meg. Ezt nem tudom eléggé megköszönni. Az örökséged 80%-a a javamra válik.
Sajnálom, hogy fizikailag nem vagy jelen. Sajnálom, hogy nem ismerhetnek meg azok, akiket érdemesnek tartanék arra, hogy ismerjenek. De számomra nem haltál meg, hiszen a szívemben Te ugyanúgy az én pótolhatatlan, szeretett Apukám vagy, és mindig az leszel.
Csak magamnak írtam ezt a levelet, hiszen úgyis mindent tudtál. Csak arra kérlek, hogy ne engedd el a kezem. Mutass fényt a sötétségben, és segíts elmenni innen. Egyszer majd taníts meg repülni :)
www.youtube.com/watch?v=nVhNCTH8pDs