Egyre gyorsabbnak tűnik az órák, percek pergése a nagy változásokig. Az a feszült várakozás, amikor tudjuk, hogy hamarosan minden megváltozik.
Megváltozik a munka, mert sok lesz az új kicsi. Nagyon várom már! De ugyanakkor a másik szemem még mindig nagyon sír, hiszen ezek az utolsó napok, órák az első csoportommal. Szegény Leviből a szusszt is majdnem kiszorítottam tegnap, amikor megláttam. Persze Lucából is, de mégsem ugyanaz az érzés volt. Tényleg, megláttam Levit és mindent eldobtam a kezemből, rohantam felé. Nem tudom milyen érzés lehet mamának lenni, de mégis úgy érzem, hogy 3 évig mégis én is voltam kicsit a mamájuk. Aztán Levi megkérdezte hol van Zili, Zili meg nincsen már, csak sulizni fog menni. Felhívott Lilla anyukája is egyik nap, és én annyira örültem, hogy hallom a hangját, meg Lillával is minden rendben szerencsére. Még nem érti, hogy nem hozzám fog jönni az oviba. Aztán tegnap kaptam egy képet Csengéről, le van fotózva Vilikével. Mutogattam ma a gyerekeknek, nagyon tetszett nekik. Sok olyan hatás ér a napokban, ami miatt megint feljönnek azok a ballagós élmények. Nem is a ballagás csak, hanem az a 3 év, amit nap, mint nap együtt voltunk. Szavakkal leírhatatlan, hogy én mennyit kaptam ezektől a gyerekektől. Én tudom, hogy Ők engem sokkal több dologra megtanítottak, mint én Őket. De nem írom tovább, mert nem sírunk...:)
Megváltozik az élet. Tomival is peregnek a napok. Egyre feszültebbek a hátralévő órák. Én tudom, hogy milyen rossz lesz majd utána. De mégis szeretném ezt a maradék időt boldogan, a legjobban eltölteni. Néha azt kívánom, bár olyan lenne, mint én. Bár akarna befogadni. Én tudom azt, amit ő még nem. Kellene neki nagyon nagyon az az érzelmi töltődés. Egyre nehezebben tudok várni, hogy áttörje a saját gátjait. De én mindent megtettem. Félek nem kerülünk abba az egységbe, mint lehetne (kellene).
Megváltozik a nyár, csak pár óra van még hátra. Hogy mit tartogat az ősz, az még rejtély. Változások...a szó, amit nem szeretek.