Sokan ismerjük az óriáskereket. Van, aki a szép kilátás miatt szereti. Van, aki az emelkedő vagy süllyedő érzést kedveli. Van, akinek már a látvány lenyűgöző. Van, akit a körforgásban rejlő folytonos változás tart izgalomban. És igen, vannak akik csak kívülről figyelik, hogy a kerék milyen utat jár be, és a benne utazók hogyan kémlelik a tájat az üvegen keresztül. Sokan ismerjük az óriáskereket. De közel sem mindegy, hogy mi vonz minket benne.
Legtöbbünk számára az adja az élményt, amikor a legtetején vagyunk és onnan belátjuk az egész várost. Az életünkben is ezt szeretjük. Amikor hullámhegyen vagyunk és előre látjuk a nyugodt távoli jövőt. Talán egy kicsit felül is emelkedve önmagunkon nézünk körbe.
Én azt tartom, hogy számomra is megnyugtató fent nézelődni. De mégis az én élményemet egészen más adhatná.Én azt szeretem, ha az óriáskerék közepe vagyok. Minden egyes kar és fülke belőlem indul ki. Mindegyik úgy mozdul, ahogyan én szeretném. Kiszámítható.
Persze, eddig én sem így láttam. Önfeledten örültem, amikor a kerék tetején lehettem és én is lenézhettem a körülöttem lévő világra. De vannak olyan életszakaszok, amikor ez az állapot nem elég, hanem szükségessé válik a tudatosság.
Egy ígéretemnek teszek most eleget, amikor a Szőkével való találkozómat leírom. Párhuzamosan futottak az események. Voltak a szavak, amelyeket kimondtunk, és volt egy mögöttes, külső szemlélőnek láthatatlan tartalom is. Azt kérte a Szöszi tőlem, hogy írjam le pontosan mi történt. Az óriáskerékbe beszálltam, nem most, 10 évvel ezelőtt. Gyomorforgató, ahogyan az évek alatt pörgött. Most épp talán nem a legalján ültem, de nem sok választott el tőle. Rettentően ideges voltam ettől a találkozótól, de muszáj volt meglépnem. Ez egy sokkal bonyolultabb és összetettebb folyamat része volt, mint ahogy ő vagy bárki gondolhatná. Tudtam mit kell tennem. Igazából hetekkel ezelőtt egy álmom kapcsán nyert teljes bizonyosságot, hogy milyen irnyba fordul az életem. Jobban mondva két álom. Az egyik álom megmutatta az utat, a másik pedig lökött rajtam egyet előre, hogy elinduljak.
Tehát találkoztunk. Beszélgettünk, és már nem volt bennem harag amiatt, amiért összevesztünk egy és fél éve. Mint megtudtam a kapcsolatunk nagyon "patent" volt. Végig a fejemben volt egy mérleg. Ez mérleg lehetett egyenlő az én feltételeimmel és lehetett az én szemszögemből kedvező állású is. Két feketét adtam, ahogy ő mondaná. Talán így van. Önző voltam. Amikor nem voltam, és rengeteg dolgot alárendeltem, akkor nem szerettem magam. Akármilyen csúnya is ezt kimondani és leírni, jelen pillanatban magamat szeretem a legjobban. Tehát elváltak útjaink immár nyugodt körülmények közt is. Nem gondoltam volna, hogy ennek a hosszú folyamatnak, amit előbb említettem, pont ő lesz az utolsó törésvonala, amit át kell lépni.
Mindig féltem a magam módján attól, hogy hirtelen egyedül érzem majd magam és nem lesz senkim, aki megértene. Azáltal, hogy mégis az egyedül mellett döntöttem (hiszen nyilvánvaló volt, hogy nagyon kemény feltételeket szabtam, ezzel ellehetetlenítettem egy közös út lehetőségét), egyből kaptam valakit, aki által mégsem érzem egyedül magam. Saját magamat :)
Persze utána volt sírás, nem is kicsi. Az a helyzet, hogy saját csapdámba estem bele a nemsírással....ismét. Nem volt meggyászolva ez a kapcsolat részemről, pedig nekem tényleg sokat jelentett. De a holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba. Tehát újult-régi önmagammal elindult a tervezés.
Sok tervem ismeritek. De most kicsit távolabbra is tekintettem. Hajni és Szilvi ültette el a fejemben a gondolatot egy téli beszélgetés alkalmával. Szóval elkezdem gondolkozni egy hosszabb távlatban is szakmaiság terén. Mi lenne, ha egyszer, amikor érett leszek rá tanítnék? Tudom, most is ezt csinálom, és szeretem is. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy én negyven éves korom körül nem csak sima óvónéni szeretnék lenni. Az óvodavezetés egy realizált távoli jövő a fejemben. De mi lenne, ha tanítám, hogy hogyan kell tanítani? Ez foglalkoztat az utóbbi időben. Egyszer ha majd sok év rutin lesz a hátam mögött és fel tudok mutatni talán némi kivállóságot,akkor meg lehetne próbálni. De ez egy nagyon távoli lehetőség. Az óriáskerék jelenlegi legmagasabb pontja. Szinte megugorhatatlan. Meglátjuk.
Utazás, hát persze. Három utazás van kilátásban. Nyáron az óceán közepén. Ugyanakkor szerencsére Andrisban megfelelő partnerre találtam utazás terén. Meg is van a két éves terv, mikor hová. Örülök, hogy ilyen nyitott és támogatja a törekvéseimet. Indiáról lemondott ideiglenesen Alaszkáért. Megnyugtat, ha vele megyek valahová. Ő pontosan ismeri a repüléses parámat.
Nem mindegy, hogy az óráskerék adta örömeket tőlünk függetlenül éljük meg, vagy a saját óriáskerekünket mi irányítjuk. Hiszen van, aki a kilátást szereti. Van, aki az emelkedést és a süllyedést. Van aki a körforgást. és vannak, akik kívülről fürkészik a rajta ülő emberek tekintetét...