Eljött az a nap. Mindenszentek. Mindenki elmegy a temetőbe és gyertyát gyújt a halottainak. Én is ezt tettem, de nézzük meg a folyamatot.
Hetek óta megy a tervezés a fejemben. Lelki felkészülés. Oda kell menni, szembe kell nézni az emlékekkel, történésekkel. Újra pörög az egész, mikor mi történt, mit láttam. Sajnos nem a jó dolgok ugranak be. Az jut mindig az eszembe, amikor utoljára láttuk Jóskával. Nem is volt magánál, úgy pofozták fel...De nem is szeretnék ebben elmélyüni.
Rávettem magam. Elmentem, tudtam nem halaszthatom tovább. Egyedül.Más nem jöhet velem /nem mindig/. Odafelé azon gondolkoztam voltaképp ez a családi temetkezési helyünk. Amikor tatát temettük ott, még ott állt mellettem. Aztán őt temettem és Kati állt mellettem. Aztán Katit temettük és már senki sem állt mellettem.
Az is eszembe jutott miképp álltam ott, azon az őszi napon. Csak álltam, egy könnycsepp sem gördült le az arcomon. Megmondtam, hogy senkit nem hívok meg/ kivéve persze anya, Jóska és Kati/. Ehhez képest olyan emberek is odakerültek, akiknek nem volt ott keresnivalója. Álltam ott és fogadtam a részvéteket. 18 évesen csak álltam ott bambán, közönyösen. Mint akit meg sem rázott. De akkor már ez olyan mélyre ment, amit senki se gondolt, csak tartottam, amíg bele nem betegedtem szó szerint.
Odaértem, de nem volt erőm odaállni lehajtott fejjel és megadni a tisztességet. Erről az jutott eszembe, hogy évekig letettem a virágot és mentem. Nem volt erőm megállni. Letettem a virágot Katira és Tatára. Más virág illeti Apát. Fogtam a kis rózsánkat és leültem vele. Minden visszajött, minden amitől rettegtem. Az összes olyan emlék. És persze visszajött az is, hogy valójában másképp is lehetett volna, HA.
Megvártam míg mindenki elmegy a szóróparcellától. egyedül maradtam. A fejemet ráhajtottam a rózsánkra és csak gubbasztottam ott. Végül erőt vettem magamon, odaléptem ugyanahhoz a kőhöz, ahol aznap kellett állnom. Ketten álltunk ott, csak én nem láthattam. Egyetlen mondatot mondtam a fejemben neki.
Nem tudom más hogyan tudja feldolgozni ha elveszít valakit. Én is vesztettem már el rokont, barátot, fontos személyt és egy teljesen természetes gyászba burkolózva normális ember módjára túljutottam rajta. Apán nem tudok. Nem így kellett volna történnie. Tudom, hogy nem lehet már másképpen. Azt is tudom miért nem tudok túljutni ezen. De ezen senki sem tud segíteni, ezt én csináltam.
Fügében voltam, fel is szabadultam. Örültem, hogy túl vagyok a látogatáson, el is újságoltam Attinak, hogy temetőben voltam. Kérdezte, hogy szomorú voltam-e. Persze, nagyon sírtam, de ő ezt nem érti. Azt mondta Marcinak meg mamája nincsen már. Atti szerencsés, megvan mindkét szülője. Nem akartam neki elmondani, hogy miért is van bennem ekkora düh anyával kapcsolatban és mi történt apával. Egyébként az, hogy Marcinak nincsen már mamája rám is hat. Nekem minden egyes alkalommal eszembe jut, ha itthon áll a bál. Nem pattan el a húr, mert nekem legalább itt van. Márkkal próbáltam már erről beszélni, és ő teljesen egy mondattal realizálta bennem a lényeget (még hónapokkal korábban), de nem merem még neki sem elmondani, amit gondolok, mert félek dühös lenne. Pedig azt hiszem ő tudná a legjobb tanácsot adni mama téren.
És ha már Márk. Ma megint nagy taps neki, nagyon szépen kezelt. Történt ma valami a Kárpitban, ami eléggé érintette a barátságunkat. Én nagyon mérges lettem emiatt rá, de nem is tehetett róla, csak azt gondoltam. Nem szeretem, amikor más jobban tudja, hogy milyen kapcsolat van köztünk. Mi tudjuk. Nekem Ő fontos, Ő az egyetlen olyan ember, aki velem ilyen nyugodtan, türelemmel, kedvesen bánik, úgy érzem nagyon jól tud kezelni, mindenre olyan mondata, reakciója van, ami folyamatosan épít engem. Nem kell ezt túlgondolni.Most is megnyugtatott teljesen, megbeszéltük a problémát, Ő pedig mellém állt. Viszont még egy ilyen és tényleg át kell gondolni a dolgokat.
Led Zeppelin: Stairway to haeven,,,,Szép a kép.Szerintem.