Az életünk folyton változik,minden nap egy új kezdet. Új nap,új élet, de sokszor hallottam már. December 31-én nem értettem, hogy milyen változást hozhat a 9-es év. Igazán jót nevettünk ezen Mókival. De honnan gondolhattam volna, hogy mostanra Móki ennyire önálló lesz, és függetlenebb, mint hittük? Vagy hogy teljesen más szemüvegen át kell néznem a munkámmal kapcsolatos meglátásaimat? Nem is terveztük, hogy átalakítjuk a lakásunkat, és most mégis egy új szobában ülök. Ki gondolta volna, hogy a Szőke elmegy, és hogy Tomi meg felborítja a dolgok rendeszerezett menetét közöttünk? Honnan kellett volna tudnom, hogyha elengedek egy álmot, akkor másik ajtók is meg tudnak nyílni? Ezeket mind nem gondoltam. Arra gondoltam, hogy idén is beleadok 110%-ot és csak remélem, hogy jól játszottam. De ez most más. A sok új dolog érkezésével valami más eltűnt. Azzal, hogy eltűnt erősebbé tett. Még akkor is, ha kockáztattam, és vesztettem. Minden veszteséggel erősebb lettem.
Igazán onnan indul a történet, hogy itt ülök az ágyamban, egy nagy pizzával, némi lélekápoló filmezés után, és sajnálkozom azon, hogy Tomival nem jutottunk közös nevezőre. Annyira dühös voltam, amikor találkoztunk, és aztán persze nagyon szomorú is. De aztán jött egy pillanat, egy kis fény a fejemben, hogy milyen rohadtul büszke vagyok magamra, hogy elmondtam neki, amit érzek/amit gondolok. Nem szorongtam azon, hogy rosszul jöhetek ki belőle, csak elmondtam, és kész. Persze ez nem tündérmese volt, rosszul jöttem ki belőle, de meg is vagyok nyugodva, hogy én is hű voltam a saját elveimhez. És ha már neki el tudtam mondani, akkor nektek is el tudom mondani...
Az Enikős dolgok. Ez az egész betegség kérdés egy Isten csapása volt. Tipikus fal mögött bújkáló Horváth voltam. Mert erről nem beszélünk, erre nem kell gondolni, ez nincs is. Ilyen véletlen a világon nincs, hogy apám után pont ezt a betegséget kapom vissza egy olyan emberen keresztül, aki megint csak nagyon meghatározó az életemben. Homokba dugott fejjel is konstatálnom kellett azt, hogy ez a kör nem véletlen jött vissza. Az elsőt nem kezeltem jól (igen, nagyon enyhén fogalmazva). De felálltam,a gyógyszereket is elhagyhattam idővel, és a stresszgörcseim is elmúltak. Az az időszak Apa halála körül egy sötét lyuk nekem. Felsértette a sebeimet igen erősen ez a hír Enikővel kapcsolatban. Az utána történteknek részben megfigyelője voltam. De minden pohár tele lesz egyszer, így konstruktívan új szemüveget kellett felvegyek a saját érdekemben. Mielőtt bárki félreértené, nem felejtek, jönni fog a lehetőség, és akkor sem fogok félni....senkitől!
Évi a tanítóm, az alapom, a betonom, a mesterem, a segítőm, a szerettem. Nélküle nem tartanék itt, ahol ma tartok. Nagyon sokat köszönhetek neki. Mindig támogatta a fejlődésem szakmai és emberi vonatkozásban is. Erről egyelőre nem írhatok többet.
Új szoba, új élettér. Még nincs kész, de nagyon más, mint eddig. 11 év után kidobtam Apa dolgainak nagy részét. Anya szerint épp ideje volt. Maradtak könyvek és fényképek és a zebra is. Más érzés ez a szoba, mint a régi. Ez már egy női szoba, nem gyerekszoba. Ez a szoba, minden ellentmondásával az enyém, én vagyok. Még nem teljesen komfortos, főleg a lakásfelújítás közepén ezzel a rengeteg cuccal, de én vagyok. Azért ez is nagy változás. Más arculatú szobákba bemenni. Érdeklődéssel várom milyen lesz.
A Szőkéről hallgattam sokat. Ő az én egy részem, mindig az lesz, akármi is történt. Vannak napok, amikor elmondhatatlanul hiányzik. Nem volt eddig olyan fiú, akinek ennyire átjárhatóvá tettem az aknamezőt. Rengeteg munkám volt benne, vele is, magammal is. Mikor elváltunk az ünnepek alatt, azt mondta nekem, hogy olyanok vagyunk mint a csillagok. Nem is gondoltam volna, hogy képes leszek egy emberrel ennyi mindenen átmenni. Folyton veszekedtünk, én hisztiztem, ő bunkó volt. Mindig piszkáltuk egymást. Rendszeresen a legrosszabb pillanatokban rukkoltunk elő egymásnak érzelmekkel. Borzasztóan nehéz volt. Mégis hiányzik az a megértettség, ami akár csak egy összenézés volt.
Vissza kell kanyarodjak Tomihoz is, ha már az őszinteségre került sor. Olyan érzés, mint amikor tégláról téglára bontasz le egy falat, de reggelre megint ott van sértetlenül, bosszantó helyzet. Alexander Milov szobrásznak van erre egy jól kreált munkája, ami kifejezi a mi dolgunkat. Én megértem, hogy fél, félti a barátságunkat. Én is féltem, nagyon féltem, rettegtem, amikor belelátott a családomba. Akkor is féltem, amikor a sörfesztivál után voltunk. De már nem félek. Akkor sem, ha ezért a vakmerőségemért kettőnk közt nagy árat kell fizessünk. Én így is fizetem már 2-3 hete. De elengedtem a dolgot, nem szorongok. Persze ez nem egyenlő azzal, hogy ne lennének olyan érzéseim felé, amelyek természetét nem igazán értem. Tudom, hogy ésszel igaza van, csak én nem ésszel gondolkozok.
Úgy érzem feljebb kínlódtam pár lépcsőfokot. Nem is egyet, tényleg nem. Volt olyan, amire csak simán felléptem, meg se éreztem. De olyan is volt, amiről vissza is csúsztam, és foggal körömmel kapaszkodtam, hogy rajta állhassak. A lépcsők közt való ugrándozás közepette illene valamilyen jövőképpel előrukkolnom közel 30 évesen. Nekem több jövőképem is van, legalább 4 a fejemben. Tavaly augusztusban még csak egy volt.
A mai konklúzió? Talán átalakultam. Nem félek a veszteségektől, pedig én mindig az állandóság és a kiszámíthatóság börtönében voltam. Hogy vezet-e ez valahová? Egész biztosan, de nem tudom még merre sodor. A nyárral kapcsolatban elég bizakodó vagyok. Számos ígéretem és tennivalóm mellett örömet okoz, hogy végre itt tartok, pihenhetek. Nem a 9-es év adja a változásokat, hanem a dolgokhoz való hozzáállásom, és a cselekvőképességgel összefüggő akaratom. Ki tudja? Még az is lehet, hogy egyszer vagány csaj leszek. De addig is...beleadok 110%-ot ,és csak remélem, hogy...