Egy hónap van még a szülinapomig. Ezt a csodás időszakot úgy terveztem, hogy jön majd egy hős, aki megment azzal, hogy a realitások talaján tart, mindezt úgy, hogy közben mégis enged a kreativitásomnak. Ehelyett kénytelen voltam magamat megmenteni, lépéseket tenni affelé, hogy szabad legyek. Az emberek jöttek mentek, de még így is megérte, mert sosem tartanék itt, ha nem nyílok meg egy kicsit. Higgyétek el, én nagyon vágytam egy normális életre, engem is úgy neveltek, hogy majd beálljak a sorba. Csakhogy úgy érzem az én kezemet elengedték, így én is elengedtem másokét, ezért csináltam egy saját sort, ami lehet, hogy a mélybe visz, de én választottam legalább...
Az utolsó szálat is elvágtam, ami a normális élethez kötött. Elvágtam, mert találtam egy érdekeset, ami miatt a saját fejem után mentem. Megérte-e? "Most nem"...
Tomit végleg elküldtem. Ő volt az utolsó kapocs nekem ahhoz, hogy olyan legyek, mint amit mások szeretnének. De nem olyan vagyok. És ő sem olyan, aki engem boldoggá tudna tenni. Nem mintha nagy igényeim lennének, egyszerűen hagyta, hogy menjek. Úgy éreztem, hogy semmi értelme csodára várnom. Nem viselt meg, igazából megkönnyebbültem. Nem érte harcoltam, hanem saját magamért, hogy általa normális ember váljon belőlem, hiszen a racionális férfi majd rendes nőt csinál a magamfajta önfejű vademberekből. De aligha, mint a mellékelt ábra mutatja. Mindemellett én nagyon szeretem, ezt mindig elmondom, de sosem tudott volna jól kezelni engem.
Keretek közé zárni ő sem tudott engem, nem mintha ezt akarta volna. A fejetlen száguldásommal belementem egy olyan helyzetbe, amin egyáltalán nem gondolkoztam. Nem bántam meg, de nem is vagyok maradéktalanul elégedett. Mókinak mondtam, hogy én nem gondolkozok, nem stresszelek. De valószínűleg igaza volt a szintekkel, révén, hogy a vérnyomásom egy pillanat alatt az egekbe szökött, mert felbőszített a probléma két szóval. Pedig én egy békés embernek vallom magam. Nem is baj különben, legalább helyrebillentette az önértékelésem és az erkölcsi normáimat, ha még maradt ilyenem. Egy pöccintéssel engedte el a kezemet.
De ha már nem igazán maradt semmi, akkor itt a szabadesés ideje. Most aztán tényleg nem érdekel már szinte semmi, csak megyek a saját sorom élén. Halálsoron :D Majd meglátjuk mire megyek vele. Nem tudom mi a cél már, csak egyszerűen az kell, hogy ne legyen korlát. Nem kell sem hős, sem lovag, sem herceg, sem megmentő, csak az kell, hogy szabad legyek. Tudom mit mondogattam, hogy valaki mentsen meg, és ne hagyjon itt "meghalni". De már csak a saját fejem után akarok menni, akkor is, ha a vesztembe zuhanok...